Világgazdaság Online

Ha nem nézünk szembe a valósággal, csak tüneti kezelést lehet végezni, s ez hosszan tartó betegeskedést okoz – élt a gyógyításban használt kijelentéssel Rácz Jenő, a Magyar Kórházszövetség elnöke. Összetettnek tartja a hazai egészségügy gondját, amely az ágazatban működő öt szereplőt – az államot, a finanszírozó Országos Egészségbiztosítási Pénztárat, a fenntartó és tulajdonos államot és önkormányzatot, a betegek és az egészségügyi dolgozók körét – másként, de súlyos feszültségben tartja.
Nincs könnyű helyzetben az állam, ha be akarja tartani az alkotmányban rögzítetteket: „A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. (2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.” Ám az állam alkotmányos kötelezettségének határt szab a gazdasági-pénzügyi-szociális lehetősége, beleértve a társadalombiztosítás teherbíró képességét is.
Ha a finanszírozót nézzük, látható, hogy forráshiánnyal küzd, ám meg kell felelnie a területi ellátási kötelezettségnek, be kell tartatnia a gyógyítási teljesítményvolumen-korlátot, a szakmai és finanszírozási protokollokat, valamint a minőségbiztosítási rendszert. Azokkal a szolgáltatókkal köthet szerződést, amelyeknek felelősségbiztosítása van.
Az intézményfenntartó, illetve a tulajdonos az előírt jogszabályok szerint jár el a hozzá tartozó rendelőkkel és kórházakkal, a lakosság megelégedésére. S a lehető legmagasabb színvonalon, gazdaságosan kellene garantálnia a szolgáltatásokat, ám felújítási és felhalmozási forrásigény nélkül. S felelős az intézményeiben dolgozókért.
S mit kíván a lakosság? A legmagasabb színvonalú, hozzáférhető, azonnal elérhető, bárhol szabadon választható, térítésmentes, magas komfortfokozatú ellátást és mosolygó, jól képzett, elhivatott egészségügyi dolgozókat.
S mit szeretne az egészségügyi dolgozó? Biztos munkahelyet, kiszámítható előremenetelt, átlag feletti bérezést az átlagostól eltérő munkáért és társadalmi presztízst, magas színvonalú munkakörülményeket és kiszámítható, a munkaidőszabályoknak megfelelő munkavégzést.
Ám az egészségügyi ellátórendszer egyes szereplői rendkívül heterogén, sokszor egymással össze nem egyeztethető elvárásokat közvetítenek a szolgáltatók felé, miközben az elvárások minőségi és mennyiségi kielégítésének a feltételrendszerét nem képesek biztosítani.
Ám az a valóság, hogy senki sem tudja, vagy nagyon kevesen, hogy az intézmények mennyiben képesek megfelelni az új gyógyítási minimumfeltételeknek. Ám azt mindenki tudja, hogy nem a szakmai protokolloknak megfelelően történik a gyógyítás, és az intézmények nem felelnek meg az előírt gyógyítási minimumfeltételeknek. S az is nyilvánvaló, hogy ezt az ellátórendszert, ezzel a szolgáltatási csomaggal az elvárt minőségben és a rendelkezésre álló erőforrással nem lehet működtetni.
A Magyar Kórházszövetség azt javasolja, hogy határozzák meg, milyen szükségletalapú ellátás jár a betegeknek, s azt az orvostudomány mai állása szerint hogyan lehet garantálni, miből, hol és mikor vehetik igénybe a betegek. Szakítani kell azzal a szemlélettel, amely az egészségügyet egyszerű költségvetési kiadási tételként kezeli. Az ágazatot a lakosság ellátásával a gazdaság fellendülését és a munkahelyteremtést elősegítő iparágként kell kezelni.
Rácz Jenő szerint társadalmi konszenzusra van szükség az egészségügyi intézményrendszer és a gyógyítás jövőbeni finanszírozásának sikeres átalakítása érdekében. Nem halogatható tovább annak deklarálása, hogy a lakosság, a betegek mit várnak el az egészségügytől és a közpénzek mellé mit és mennyit hajlandóak áldozni. Középtávú, szakmai evidenciákon alapuló koncepciót kell kidolgozni, amelyet szigorú jogszabályokban kell rögzíteni. És ami nagyon lényeges: a közmegegyezéssel megalkotott szabályokat be kell tartani és tartatni – jelentette ki az elnök.