Világgazdaság Online

Ha például megtakarítok 100 dollárt, de ugyanekkora összeget fektetek a cégem állótőke-állományába, akkor belföldi viszonylatban egyensúlyban vagyok, és nem képezek exporttöbbletet senkivel szemben sem.

Ez utóbbi példa jól mutatja Kína mostani gazdasági helyzetét. Az ország megtakarítási rátája 2009 végén és 2010 elején is 50 százalék körüli szinten maradhatott, miközben a kereskedelmi többlete jelentősen csökkent a korábbi évekhez képest. Az utóbbi egy évben Kína időnként kereskedelmi hiányt mutatott ki, mert a kormány élénkítő programjával járó állótőke-beruházás erőteljesen növelte a belföldi keresletet. A „túlzott takarékosság” csak akkor mutatkozik meg a kereskedelmi többletben, ha valamely ország a megtakarításainál kevesebbet fektet be az állótőke gyarapításába.

A megtakarítás természetesen nem rossz dolog. Ha az amerikaiak és az európaiak többet tettek volna félre, akkor nem jött volna létre a pénzügyi válságot tápláló globális egyensúlyhiány vagy a szuverén adósságok problémája. A megtakarítás különösen előnyös a fejlődő országokban. A szegény államok számára a legnagyobb kihívás az, hogy miként halmozzanak fel befektethető tőkét alacsony takarékosság mellett, túlzott külföldi adósság nélkül.
Egy fejenként 3000 dollár körüli jövedelemmel rendelkező fejlődő ország – például Kína – számára a központi kérdés a jómódú középosztály megteremtése. Ennek előfeltételeként létfontosságú a kis- és közepes vállalatok növekedésének gyorsítása, a fizikai eszközökbe, illetve a kutatás-fejlesztésbe, valamint az infrastruktúrába irányuló beruházások magas szintjének fenntartása és a gyorsított urbanizáció, amely mind-mind jelentős megtakarítást követel meg. Kínában az egy főre jutó fizikai tőkeállomány – bármely ésszerű összehasonlítás alapján – még mindig nyolc-tízszer alacsonyabb, mint a legfejlettebb államokban, például az USA-ban vagy Japánban. Viszonylag nagy arányú megtakarítás nélkül egy fejlődő ország – mint Kína – talán soha nem tudna felzárkózni.
Ha a fogyasztás élénkítését célzó törekvések ellenére – strukturális tényezők miatt – magas a megtakarítási ráta, akkor nem lenne jó stratégia, ha ezt külső sokkhatásokkal, például a valuta drámai felértékelésével csökkentenénk, mert ez egy csapásra tönkretenné az exportágazatokat. Ehelyett arra kell törekedni, hogy a megtakarításokat átirányítsák a hatékony belföldi beruházásokhoz, elkerülendő a külső egyensúly felborulását.
Kínának például az infrastruktúra kiépítésére és az urbanizáció felgyorsítására kellene használnia a jelenlegi, nagyarányú megtakarításokat, amelyek a fogyasztás fokozatos növekedése mellett is magas szinten maradhatnának. Emellett a kereskedelmi többletet korlátok között lehetne tartani a tőkejavak importjával. A közületi infrastruktúra és a városi létesítmények fejlesztésével a feldolgozóipari kapacitásfeleslegek létrejöttét is el lehetne kerülni. Ezt az utat követve – minden más feltétel változatlansága esetén – tovább lehetne csökkenteni a kínai kereskedelmi többletet.
A túlzott takarékossággal egy országnak akkor is foglalkoznia kell, ha nem ez a külső egyensúlyhiányának legfőbb oka. Ez hosszú távon Kína számára is súlyos kihívássá válik. A GDP 50 százaléka körüli megtakarítási ráta minden körülmények között magas, míg a 35 százalékos fogyasztás túl alacsony. Ezen azonban nem a külgazdasági politika eszközeivel – például a valuta felértékelésével – kell változtatni, hanem a belgazdaságot érintő strukturális korrekciókkal. Ez utóbbiak nélkül az árfolyam megemelése nemcsak az exportot ásná alá, hanem – a növekvő munkanélküliség és a csökkenő jövedelmek miatt – a bevitelt is visszavetné.
Pekingnek azt kell felismernie, hogy a magas megtakarítási ráta hosszú távon nem szavatolja a stabil növekedést. A nagyarányú belföldi beruházásokkal csak ideig-óráig lehet elejét venni, hogy a túlzott megtakarítások nyomást fejtsenek ki a külső mérlegre. Figyelembe véve azonban a cserearányok alakulását, a növekedést hosszú távon nem lehet fenntartani a belföldi fogyasztás felfuttatása nélkül. A beruházások magas szintje már középtávon a gazdaság túlhevüléséhez és a tőkejavak árának emelkedéséhez vezetne, ami általános inflációt indíthat el. A megtakarítási ráta csökkentését ily módon a belső és a külső egyensúly megteremtése egyaránt indokolttá teszi.
Ami pedig Kína úgynevezett „exportorientált növekedési politikáját” illeti, az önmagában nem rossz egy fejlődő ország számára, mert a nemzetközi kereskedelemből több munkahely és nagyobb jövedelemszint adódik. Ha azonban a kivitel a fogyasztás által meghatározott import nélkül növekszik, akkor torzulás következik be, duzzadó kereskedelmi többletekkel és emelkedő valutatartalék-szinttel.
Kína már foganatosított néhány intézkedést a kereskedelmi többletének lefaragására, például csökkentette a beviteli vámokat, visszavonta a kivitel utáni adókedvezményt, és fokozatosan megemelte a valutája árfolyamát. Amire azonban az ország gazdaságának igazán szüksége lenne, az a belföldi fogyasztás élénkítése és a megtakarítási ráta csökkentése.

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org