Világgazdaság Online

Mindez nem tesz jó szolgálatot Oroszország nemzetközi megbecsültségének olyan időszakban, amikor a demokrácia, az emberi jogok rendszere globális normává vált. A tekintélyelvű vezetők, mint amilyen Putyin is, megértik ezt, de úgy vélik, ezt az árat érdemes megfizetni a korlátlan hatalom érvényesíthetőségéért. Amit azonban kevésbé értenek meg, hogy a politikájuk tönkreteszi országuk gazdasági jövőjét és globális pozícióit. A kormányok politikája és a gazdasági kilátások közötti kapcsolat a társadalomtudományok egyik leginkább tanulmányozott kutatási területének számít. A fő kérdés az, mi jobb a növekedés számára: az erőskezű irányítás, vagy az egymással versengő érdekek pluralitása, amely elősegíti az új eszmék iránti nyitottságot és új politikai szereplők fellépését.

Néhány kelet-ázsiai ország (Dél-Korea, Tajvan, Kína) példája az előző felfogást látszik igazolni. Ennek fényében azonban miként lehet megmagyarázni, hogy csaknem az összes gazdag állam – leszámítva a hatalmas természeti kincseket birtokló országokat – demokratikus formák keretei között működik? Vajon a politikai nyitottságnak meg kell-e előznie a gazdasági növekedést, vagy elég, ha követi azt?

Ha szisztematikusan megvizsgáljuk a történelmi bizonyítékokat, akkor azt látjuk, a tekintélyelvű politizálás keveset hoz a növekedés számára. Minden gyors növekedést elérő autoriter országra több olyan is jut, amely kudarcot vallott. A Szingapúr felfuttatásáért méltatott Lee Kuan Yew személyével szemben számos Mobutu Sese Seko áll Kongóból.
A demokráciák nemcsak a hosszú távú növekedés tekintetében hagyják le a diktatúrákat, hanem számos más vonatkozásban is. Jóval nagyobb gazdasági stabilitást mutatnak például az üzleti ciklusok kilengése idején, és ellenállóbbak a külső sokkhatásokkal (például a cserearány-mutató váratlan romlásával vagy a tőkeáramlás hirtelen leállásával) szemben. Többet fektetnek be a humántőke fejlesztésébe, az egészségügybe és az oktatásba, emellett jóval kiegyenlítettebb társadalmi viszonyokat mutatnak.
Ezzel szemben az autoriter rezsimek tevékenysége idővel olyan törékeny gazdaságot eredményez, mint amilyen a politikai rendszerük. A létrejövő gazdasági potenciál – ha van ilyen – nagyrészt egy-egy politikai vezető erején vagy ideiglenesen ható, kedvező körülmények meglétén nyugszik, így nem tudnak folyamatos gazdasági innovációra vagy vezető globális gazdasági szerepre törekedni.
Első ránézésre Kína ezalól kivételnek látszik. Az 1970-es évek vége – Mao katasztrofális kísérleteinek lezárása – óta az ország rendkívül jó teljesítményt mutatott. Bár a helyi döntési szintek működésében végrehajtottak bizonyos demokratizálást, a Kínai Kommunista Párt fenntartja a szorítását az országos politikán, miközben az emberi jogok terén rengeteg a viszszaélés. Kína ugyanakkor továbbra is viszonylag szegény ország, amelyben a gazdasági haladás nagyban függ attól, hogy a kormány a gazdasághoz hasonlóan képes-e megnyitni a politikai rendszert is a verseny számára. Ilyen átalakulás hiányában a konfliktusok meghaladják az államnak az elfojtásukhoz meglévő erejét. Ezt pedig a politikai stabilitás és a gazdasági növekedés egyaránt megsínylené. Oroszország és Kína mindazonáltal még mindig hatalmas ország. A példájuk arra a nézetre csábíthat más vezetőket, hogy a belföldi politikai ellenzékkel szembeni szigor révén elérhető a gazdasági felemelkedés.
További példaként tekintsünk Törökországra, a Közel-Kelet gyorsan növekvő gazdasági hatalmára, amelyről sokáig azt hitték, egyetlen muzulmán demokrácia lesz a térségben. Kormányzásának első ciklusa során Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök lazította a kurd kisebbségre kirótt megszorításokat, és az ország jogrendjét reformjaival hozzáigazította az európai normákhoz. Legutóbb azonban Erdogan és szövetségesei alig leplezett kampányt indítottak ellenfeleik megfélemlítésére, illetve a média és a közintézmények feletti ellenőrzésük bebetonozására. Államcsíny koholt vádja alapján bebörtönöztek több száz katonatisztet, akadémikust és újságírót. A kormányfő bírálóinak zaklatása és lehallgatása olyan méreteket öltött, hogy egyesek szerint az ország a „félelem köztársaságává” vált. Az önkény irányába tett fordulat rossz előjel a török gazdaságra nézve, és aláássa Törökország globális piaci pozícióit.
Igazi feltörekvő gazdasági szuperhatalmakat keresve inkább olyan országok felé kellene fordítanunk a tekintetünket, mint Brazília, India vagy Dél-Afrika, amelyek túl vannak a demokratikus átalakítás folyamatán, és visszaesés a körükben aligha lesz. Természetesen egyikük helyzete sem problémamentes. Brazíliának vissza kell nyernie gazdasága teljes dinamizmusát. Az indiai demokráciában félelmetes ellenállás fedezhető fel a gazdasági változásokkal szemben, Dél-Afrikában pedig ijesztően magas a munkanélküliség szintje. Mindezek a kihívások azonban eltörpülnek a tekintélyelvű államokra váró intézményi átalakítás monumentális feladataival szemben. Ne legyünk meglepve, ha Brazília állva hagyja Törökországot, Dél-Afrika Oroszországot, India pedig túltesz Kínán.

A szerző a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org