Világgazdaság Online

A hitelezés beindítására a központi bankok egyre kevésbé alkalmasak. Ez pedig további kockázatokat tartogat a nyugati gazdaságok számára, amelyeket máris gúzsba köt a gyér növekedés, a túl magas munkanélküliség, a mélyülő egyenlőtlenség és a rossz helyekre elfolyt sok-sok hitel. Szerencsére még nem túl késő új csövek lefektetése, amelyek kiegészítik vagy helyettesítik a károsult infrastruktúrát.
A jelenlegi helyzet két, látszólag ellentétes magyarázattal írható le. Az egyik szerint a legtöbb, tőkepiaci hozzáféréssel rendelkező nagyvállalatnak nincs problémája újabb források bevonásával. Valóban, ezek a cégek fölöttébb sikeresnek bizonyultak a tartozásaik lejáratának kitolásában, a készpénz felhalmozásában és a jövőbeni kamatfizetési terheik csökkentésében. A másik értelmezés egy ezzel ellentétes, de egyformán érvényes valóságot tükröz. Eszerint számos kisvállalatnak és háztartásnak változatlanul nehéz ésszerű feltételekkel hitelhez jutni.
Fölöttébb problematikus, ha a hitelhez azok tudnak könnyen hozzáférni, akiknek nincs rá szükségük, akik viszont rászorulnának, azok nem jutnak hozzá. Ha ezt nem kezelik, akkor előbb fokozatosan, majd gyorsulva elvezet az adósságleépítés újabb hullámához. Ez első körben azokat sújtja majd aránytalanul, akik a csapásokat a legkevésbé képesek elviselni, később azokat is érinti, akik egészséges mérlegpozíciókat tudnak felmutatni.
A folyamat erősen lelassítja a társadalmi mobilitást, elkezdi szaggatni a már amúgy is túlfeszített szociális védőhálókat, súlyosbítja az egyenlőtlenséget, és fokozza az aggályokat a mai globális gazdasági rendszer működőképességével, illetve fenntarthatóságával kapcsolatban. Itt nem csak társadalmi-gazdasági ügyről van szó, a folyamatnak van politikai vetülete is: megerősödnek az ideológiai szélsőségek. Az eredmény pedig egyre súlyosabb diszfunkció lesz, ami kizár bármilyen kísérletet a helyzet jobbítására.
A probléma Európában már egészen akuttá vált, ahol a válságról már felismerték, hogy többről van szó, mint néhány gyengébb tagállam gazdasági zavarairól. A bajok járványszerűvé váltak, amelyet az AAA francia besorolás elveszítése is jelez. A folyamat a tervezett, összeurópai mentőmechanizmus hatásosságát is aláássa. Amint pedig a helyzet egyre törékenyebbé válik, és pénzügyi ék kerül Németország és Franciaország közé, a növekedési és a foglalkoztatási kilátások egyre komorabbá válnak.
A központi bankok mindezt egy ideje már felismerték, s óriási – a tekintélyüket, valamint a működésüket egyaránt érintő – kockázatokat vállaltak, hogy lassítani tudják a folyamatot. Számos „nem konvencionális” gazdaságpolitikai lépést tettek, amelyek korábban elképzelhetetlenek, sőt felháborítóak lettek volna. Az utóbbi négy év folyamán az USA-ban a Federal Reserve mérlege a kezdeti, ezer milliárd dollár alatti szintről 3000 milliárd dollárra ugrott. Ez utóbbi megfelel az amerikai GDP 20 százalékának, és hasonló, 20 százalékos mutatót jelez a Bank of England mérlege is. Az adatok várhatóan még feljebb fognak kúszni. E folyamatban az Európai Központi Bank látszólag sokáig lemaradt, de most már nem: a mérlege a GDP 30 százalékára ugrott, és várhatóan tovább növekszik. Az intézmény új elnöke, Mario Draghi közölte, hogy erős felfutásra számít a hároméves hitelkonstrukciójának következő hullámában.
Sajnos azonban a gazdasági eredmények távolról sem közelítik meg ezen erőfeszítések mértékét. A valóságban a jegybankok inkább a semmibe vezető nem konvencionális hidakként funkcionálnak, részint a saját tökéletlen eszközeik, részint más kormányzati intézmények tehetetlensége miatt. Emiatt közeledünk egy ponthoz, amelyen túl a semmibe vezető hidak önmagukban is kockázattá válnak: összeomolhatnak.
Ahelyett, hogy az elzáródott csövekbe további likviditást pumpálnak, az egyes országoknak inkább hatékonyabb, kiegészítő vezetékhálózatok kiépítésére kellene törekedniük. A fő cél és a hatékonysága mércéje, hogy milyen mértékben lehet a magánszektorból befektetéseket mobilizálni.
A következő öt fronton egyidejűleg kell előrehaladni:
Olyan országoknak, mint az USA vagy Spanyolország, nagyobb erővel kellene összpontosítaniuk az ingatlanszektor bénultságának megszüntetésére tehermegosztással, refinanszírozással vagy a bankok által zárolt és üres ingatlanok átalakításával.
A túlzott tartozást cipelő országok, mint Portugália, Görögország, kényszerítsék rá a hitelezőiket a leírások elfogadására, hogy középtávra esélyt teremthessenek az adósságuk fenntarthatóságára és a növekedésre.
Néhány nyugati államban a közületi és a magánszektor partnerségén alapuló (PPP) megállapodásokat kellene létrehozni az égetően szükséges infrastruktúra-beruházások végrehajtására.
A szabályozó hatóságoknak fel kellene hagyniuk a kulcsfontosságú pénzügyi intézmények jövőbeni felépítéséről folytatott civakodással, ehelyett világos, a határokon keresztül is konzisztens víziót kellene elővezetniük.
Végezetül, a kormányoknak nyíltan közölniük kellene a választóikkal, hogy a „nagy eladósodás” idején írt szerződések egy részét nem lehet betartani, ezért azokat átlátható módon újra kell fogalmazni, egyensúlyt teremtve a generációk, a tőke és a munka, illetve az adófizetők és a járandóságok kedvezményezettjei között.
Ezek a gazdaságpolitikai lépések világszerte lehetővé tennék az egészséges mérlegpozíciók kialakítását mind a közületi, mind a magánszektorban, így elindítható lenne a növekedést és munkahelyteremtést generáló folyamat. Ezek hiányában a vezetékhálózat problémái fokozottabban akuttá válnak, a javítás pedig még komplexebb lesz.
Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org