Világgazdaság Online

Hajdanán, például az 1980-as évek latin-amerikai válságai idején össze lehetett gyűjteni egy kis helyiségbe a többnyire néhány nagyobb bankból álló hitelezőt, és könnyen ki lehetett munkálni valamilyen egyezséget, esetleg némi hízelgés vagy akár kényszer révén. Amint azonban belépett az adósságok értékpapírosítása, ugrásszerűen megnőtt a hitelezők száma, akik között megjelentek a hedge-alapok és olyan befektetők, akikre nincs befolyásuk sem a kormányoknak, sem a szabályozó hatóságoknak.
Aztán megjelent olyan innováció a pénzügyi piacokon, amelylyel biztosításokat lehetett kínálni az értékpapírok tulajdonosainak.

Ők később úgy tudtak asztalhoz ülni, hogy közben a bőrüket nem kellett vásárra vinni. Nekik elemi érdekük fűződött a biztosításokhoz, amelyek érvényesítéséhez bármiféle adósságátalakítást igazi „hiteleseménnyé” kellett tenni, ami a gyakorlatban feltételezte a fizetésképtelenség kimondását. Európában most az állította szembe egymással a feleket, hogy az EKB ragaszkodik az önkéntességhez, ami a gyakorlatban a „hitelesemény” elkerülését jelentené. A dolog iróniája éppen az, hogy ennek a diszfunkcionális rendszernek a létrejöttét maguk a szabályozó hatóságok tették lehetővé.

Az ügyben az EKB álláspontja egészen sajátságos. Volt idő, amikor remélhettük például, hogy a bankok képesek lennének a fizetésképtelenség kockázatainak kezelésére, ha a portfóliójukban lévő kötvényekre vásárolhatnának biztosítást. Ennek megléte esetén a rendszer stabilitásáért felelős szabályozó hatóságnak csak arról kell meggyőződnie, hogy a törlesztések leállásakor a biztosító ténylegesen állni tudja az előálló veszteséget. Az EKB azonban azt akarja, hogy a bankok úgy viseljék az 50 százalékos veszteségeket, hogy közben a biztosítások összegéhez se juthassanak hozzá.

Az EKB álláspontjára három magyarázat is van, ezek egyike sem mond azonban semmi jót az intézmény szabályozási és felügyeleti funkcióit illetően. Az első magyarázat szerint a bankok egyike sem kötött biztosítást a kihelyezésekre, sőt, egyesek spekulatív pozíciókat építettek ki. A második szerint az EKB tudatában van a pénzügyi rendszer átláthatatlanságának, és érzékeli azt, hogy a befektetők maguk is tudják, képtelenek felmérni egy nem önkéntes csődeljárás hatásait, amelyek kiválthatnák a hitelpiacok lefagyását, mint történt az 2008-ban a Lehman Brothers összeomlása után. A harmadik magyarázat szerint az EKB meg akarja védeni azt a néhány bankot, amelyek kibocsátották a biztosításokat.

A felsorolt magyarázatok egyike sem kínálhat megfelelő mentséget az EKB ellenállására. Az EKB-nak eleve több átláthatóságot kellett volna megkövetelnie, már a 2008-as tanulságok okán is. A szabályozó hatóságoknak nem lett volna szabad engedniük, hogy a bankok úgy spekuláljanak, vagy legalábbis meg kellett volna követelni tőlük valamilyen biztosítás megkötését. Végül pedig olyan átstrukturálást kellett volna követelniük, amely együtt járt volna a biztosítások kifizetésével.
Kevés bizonyíték van arra, hogy egy mély és kényszerű nem önkéntes átstrukturálás nagyobb traumával járna, mint egy önkéntes elvű. Ez utóbbit követelve az EKB talán azt szeretné elérni, hogy az átstrukturálás ne legyen mélyreható, ebben az esetben viszont a bankok érdekét helyezi előtérbe Görögországéval szemben, amely csak drasztikus adósságrendezés után tudna kilábalni a válságból.

Az EKB álláspontjában a legzavaróbb pont a demokratikus kormányzás elvét érinti. Egy kellően súlyos „hitelesemény” bekövetkeztét egy ágazati szervezet, az International Swaps and Derivatives Association mondhatná ki, amely messzemenően érdekelt a kimenetel milyenségében. A testület egyes tagjai – ha igazak a jelentések – arra használták fel a státusukat, hogy enyhébb tárgyalási pozíciókkal induljon az egyezkedés. Emiatt nagyfokú lelkiismeretlenség lenne, ha az EKB önérdektől vezérelt piaci szereplők titkos bizottságára testálná annak jogát, hogy meghatározza, mi számít elfogadható adósságrestrukturálásnak.

Az egyetlen érv, amely – legalább felszínesen – a közérdeket helyezné az élre, az lenne, amely szerint a nem önkéntes átstrukturálás járványos hatásokkal járna, ennek nyomán pedig immár nagyobb euróövezeti államok (Olaszország, Spanyolország, Franciaország) hitelfelvételi költségei is meredeken emelkednének. A kérdés azonban itt is adódik, hogy egy kényszerű tartozásátrendezésnek miért kellene súlyosabb, járványos hatással járnia, mint egy azonos mélységű önkéntesnek. Ha a bankrendszer megfelelően lenne szabályozva, és ennek nyomán a szuverén kötvényeket kézben tartó befektetőknek biztosítást kellene vásárolniuk, akkor a kényszerű adósság-rendezés jóval kevésbé kavarná fel a pénzügyi piacokat.

Természetesen úgy is érvelhetne bárki, ha Görögország megússza a dolgot egy kényszerített tartozásrendezéssel, akkor ezt esetleg mások is megpróbálhatnák. Ha pedig a pénzügyi piacokon ilyen aggályok támadnának, akkor más kockázatos euró-övezeti tagország számára a piacok megemelnék a kamatokat. De a leginkább kockázatosak már korábban kiszorultak a pénzügyi piacokról, így a pánikreakciók lehetősége erősen korlátozott.

Az EKB magatartásának nem kellene senkit meglepnie: amint már másutt is láttuk, demokratikus úton nem elszámoltatható intézményeket speciális érdekcsoportok gyakran igyekeznek az uszályukba kényszeríteni. Ez igaz volt már 2008 előtt is, Európa és a globális gazdaság számára sajnálatos módon azonban a problémával azóta sem foglalkozott megfelelő módon senki.

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org