Világgazdaság Online

Kína és a fejlett világ lassulása másokra is hat. Az ázsiai országok Kínával szemben, a latin-amerikai államok az alacsonyabb nyersanyagárakkal szemben mutatnak nagyfokú kitettséget. Közép- és Kelet-Európa az euróövezettől függ. A Közel-Keleten tapasztalható felfordulás jelentős gazdasági kockázatokat hordoz, az ebből eredő magas olajárak pedig korlátozzák a globális növekedést. Jelenleg az euróövezet receszszióját lehet bizonyosra venni, ennek mélységét és időtartamát azonban nehéz megbecsülni. A komoly visszaesést egyaránt kiválthatja a folytatódó hitelszűke, a szuverénadósság-válság, a versenyképesség hiánya és a fiskális megszorítások sorozata.

Az Egyesült Államok csigalassúsággal növekszik 2010 óta, amit tetézhet az euróövezetből eredő, lefelé mutató kockázat. Amerikának emellett szembesülnie kell fiskális visszahúzó erőkkel, a háztartási szektor folytatódó adósságcsökkentésével, a gyenge munkahelyteremtéssel, a jövedelmek stagnálásával, az ingatlanokra és a pénzügyi eszközökre nehezedő nyomással, a növekvő egyenlőtlenséggel és a politikai bénultsággal. Nagy-Britanniában a W formájú receszszió második visszaesési fázisa bontakozik ki, mert az elejére súlypontozott fiskális konszolidáció és az euróövezettel szembeni kitettség fékezi a növekedést. Japánban a földrengés utáni kilábalás hatása elszállt, miután a gyenge kormányok képtelenek szerkezeti reformokat végrehajtani.

Eközben egyre szembetűnőbbé válnak a kínai növekedési modell hibái. A hanyatló ingatlanárak láncreakciót fognak elindítani, ez az ingatlanfejlesztőkre, a beruházásokra és az állami bevételekre egyaránt negatív hatással lesz. Az építési boom máris kezd leállni, emellett az USA és az EU keresletének gyengülése rontja a nettó export alakulását, ami szintén fékezi a növekedést. Az ottani ingatlanpiac lehűtésére tett intézkedések nyomán a kormányra súlyos feladatként hárul majd a növekedés újraindítása. Ezzel a kínaiak nincsenek egyedül, mert a maga részéről az USA, az EU és Japán egyaránt elmulasztotta a komoly gazdasági, fiskális és pénzügyi reformok végrehajtását, amelyekre pedig a fenntartható és kiegyensúlyozott növekedéshez szükség lenne.

Szerte a fejlett világban, a közületi és a magánszektorban szükséges adósságleépítés alig kezdődött el, emiatt a háztartások, a bankok, illetve helyi és központi kormányzatok mérlegeit jelentős feszültségek terhelik. E tekintetben egyedül a nagyvállalati szektorban jelentkezik némi javulás, a munkaerő-felvétel és az állótőke-beruházás azonban ebben a körben is viszszafogott, mert a végső kereslet továbbra is lanyha, ráadásul jelentős kapacitásfeleslegek alakultak ki. Az elbocsátásokkal kísért vállalati átszervezések miatt tovább növekedett az egyenlőtlenség, ami szintén csökkentette a keresletet, mert épp a háztartások, a szegényebbek és a munkájukból élők körében volt nagyobb a fogyasztási határhajlandóság.

A világszerte tapasztalható tiltakozások sorozata, a szociális és a politikai instabilitás további kockázatokat rejt a gazdaság teljesítményére nézve.
A folyó mérleghiányok különösen nagy mértékűek maradnak, például az USA és Kína (illetve más felzárkózó államok) viszonylatában, illetve az euróövezet magrégiói és a periféria között. Ennek kiigazításához szükség lenne a deficites államok túlköltekezésének megfékezésére, illetve a túlzott megtakarításokat felmutató országokban a többletek csökkentésére és a fogyasztás élénkítésére. A többleteket felmutató államok azonban ellenállnak a fizetőeszközük felértékelődésével szemben, ehelyett recessziós-deflációs gyógymódok alkalmazására kényszerítik a deficites országokat. Az ebből eredő valutaháborús csaták valóságos kereskedelmi háborúkba torkollhatnak, ha a globális növekedés 2012-ben tovább lassul.
Végezetül meg kell említeni, hogy a politikusok kezdenek kifogyni az alkalmazható eszközökből.

A valutaleértékelés egy zéró összegű játszma, emiatt ezt és a nettó export növelését nem tudja egyidejűleg minden állam végrehajtani. A monetáris politika szigorát enyhíteni lehet, mert az infláció nem ügy a fejlett államokban (a feltörekvőkben még kevésbé). A monetáris politika azonban veszít hatékonyságából a fejlett államokban, mert a probléma ott inkább a fizetőképesség hiányából ered, semmint likviditási problémákból.
Eközben a fiskális politika mozgásterét egyre szűkebbre szabja a deficitek és az államadósságok növekedése, a hitelminősítők és a kötvénybefektetők fellépése és a fiskális szabályok Európában várható szigorítása. A pénzügyi intézmények gazdálkodásában tátongó lyukak betömése, illetve a megmentésük politikailag népszerűtlen, a közel fizetésképtelen államok erre ráadásul képtelenek. A globális politikában pedig a fejlett gazdaságok és a feltörekvők világnézete, célja és érdeke egyre inkább ütközik.

Mindennek az lehet az eredménye, hogy a meglévő egyensúlyhiányok kezelésében le fog lepleződni, ha a fizetőképességi problémákat finanszírozási vagy likviditási látszatintézkedésekkel akarják leplezni, mert a dolog esetleg fájdalmas vagy rendezetlen restrukturálásba torkollhat. A gyenge versenyképesség és a folyó mérleghiányok kezelése pedig szükségessé teheti, hogy az euróövezetből néhány tagország kiváljon. A robusztus növekedés helyreállítása eléggé nehéz ügy az adósságleépítés és a gazdaságpolitikai eszköztár szűkülése nélkül is. De éppen ez az a súlyos kihívás, amellyel a törékeny és a kiegyensúlyozatlan globális gazdaság szembesül 2012-ben. Bette Davis egyik filmjének (Minden Éváért) parafrázisával úgy fogalmazhatnánk: „Kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mert egy rázós év jön!”