Világgazdaság Online

A Nemzetek gazdagsága című művében a klasszikus szerző improduktívként ítélt el olyan foglalkozásokat, mint amilyeneket az „egyházi emberek, jogászok, orvosok, mindenféle írók, színészek, ripacsok, zenészek, operaénekesek, táncosok és más hasonlók” művelnek. Smith (és Shakespeare) jogászokra vonatkozó kitételével talán egyet is lehetne érteni, de azzal semmiképpen sem, ha például a Falstaff, Pavarotti vagy Olivier kerül szóba. Az ipar fetisizálása mégis elmaradhatatlanul visszatér, mint mostanság az Egyesült Államokban, a legutóbbi válság nyomán.

A 60-as évek közepén a világhírű brit közgazdász, Nicholas Kaldor riadót fújt a „deindusztrializáció” miatt. A Cambridge Egyetem akkori oktatója (egyben a brit Munkáspárt befolyásos tanácsadója) károsnak tartotta azt, hogy az értékteremtés a feldolgozóiparról áttevődik a szolgáltatásokra, mert a termelőüzemek a tevékenységükkel előreviszik a technológiát, míg a szolgáltatások nem. A brit Munkáspárt pénzügyminisztere 1966-ban James Callaghan volt, akit arra is rábírt, hogy szelektív adó alkalmazásával nagyobb terhet rójanak a foglalkoztatásra a szolgáltatásokban, mint az iparban. Az intézkedést 1973-ban eltörölték, mert rájöttek, hogy árt az idegenforgalomnak, amely pedig az akkor különösen fontos devizát hozta.

Kaldor érvelése azon a hibás előfeltevésen nyugodott, hogy a szolgáltatások egy műszakilag stagnáló tevékenységet képviselnek. Ez a nézet a családi üzletekben és a postahivatalokban szerzett alkalmi, gyakorlati tapasztalatokon alapult, amelyekre az egyetemi oktatók az intézményből kilépve szert tehettek. E benyomások azonban távol estek attól a hatalmas változástól, amelyet hamarosan meghozott pél-
dául a Fedex, a faxkészülék, a mobiltelefon vagy az internet.
A későbbiekben még meszszebb vitték azt a kétes felfogást, hogy a gazdasági tevékenységek között a vélt innovatív erejük szerint kell szelektálni, és ennek megfelelően például a félvezetőcsip-gyártásnak elsőbbséget kellene adni a burgonyachips előállításával szemben. Ezt a vélekedést elutasította George H. W. Bush elnök gazdasági főtanácsadója, Michael Boskin, s emiatt politikai támadások kereszttüzébe került. Egy riporter azonban a dolog nyomába eredt. Mint akkor kiderült, a félvezető-alkatrészeket primitív, esztelen munkával ültették az alaplapra, ezzel szemben a burgonyaszirmokat már annak idején is egy magas szinten automatizált folyamat keretében állították elő.
A félvezetőchip és a burgonyachips egymáshoz viszonyított jelentőségéről folytatott vita arra is rámutatott, hogy a két terület megítélését nagyban befolyásolta, ki milyen területen dolgozik. Az élelmiszer-ipari termék előállítóit tompa agyúaknak tekintették, míg a félvezetők gyártásában foglalkoztatottakat korszerű gondolkodásúnak. Szerintem viszont nem az határozza meg az egyén személyiségét, amit előállít, hanem az, amit elfogyaszt.
A „deindusztrializáció” veszélyeiről a 60-as évek Nagy-Britanniájában folytatott vita híre nem jutott el a Berkeley két akadémikusához, aki később hasonló polémiába kezdett az Egyesült Államokban. Stephen Cohen és John Zysman 1987-ben jelentette meg a könyvét, ezzel a címmel: A gyáripar számít. Ebben azt állították, hogy feldolgozóipari üzemek nélkül a szolgáltató szektort nem lehet fenntartani. Ez azonban megtévesztő: elképzelhető egy-egy ország erős közlekedési ágazattal, teherautókkal, vasutakkal, amelyeken nagy volumenben lehet mezőgazdasági terményeket szállítani. Erre példával szolgálhat már a Perón előtti Argentína is, csakúgy, mint Ausztrália, Új-Zéland vagy később Chile a maga sikereivel.
Cohen és Zysman érvelése szerint a feldolgozóipar ugyanúgy viszonyult a szolgáltatásokhoz, mint a növényvédőszer-szóró repülőgép a gyapotföldekhez vagy a ketchupgyártó a paradicsomparcellához. Ezért ha valaki külföldre helyezi a paradicsom előállítását, akkor ugyanezt kell tennie a ketchupgyárral, vagy be kell zárni az üzemet. Ezek a korai epizódok tudósok iparhoz fűződő megszállottságát tükrözik, amely hamar elmúlt.
Mindez azonban nem mondható el az „ipari fetisizmus” legújabb, Amerikában és Nagy-Britanniában tapasztalt fellángolásairól. A gyártók támogatásának ötletével folytatott mostani flört lényegében a közelmúlt pénzügyi válságából táplálkozik, ezért nagyobb esélye van a fennmaradásra. A fétis különösen hatásos az USA-ban, ahol a kongresszusi demokraták olyan törvényekért szövetkeztek a lobbistákkal, amelyek védelmet és szubvenciót nyújtanának az iparnak, hogy növelni tudja részesedését a GDP-ben.
A válság miatt – amolyan viszszatérésként Adam Smith teóriájához – számos politikus elfogadta azt az érvet, hogy a pénzügyi szolgáltatások improduktívak, sőt egyenesen kontraproduktívak, ezért azokat kormányzati beavatkozással vissza kell szorítani. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy az ipari termelést ki kell terjeszteni. Ez azonban nem helytálló, mert ha bárki korlátozni akarná is a pénzügyi szolgáltatásokat, akkor még mindig ott maradna az egyéb, hasonló tevékenységek tömkelege.
Az alternatívát nem több dízelmotor vagy szélturbina jelenti, hanem a szolgáltatások sokasága, beleértve a szakterápiás kezeléseket, a gondozást, az oktatást. A gyártás előtérbe állítása melletti érvek nem bizonyítottak, mert nem lehet bizonyítani őket.

A szerző a Columbia Egyetem profeszszora, az amerikai Külügyi Tanács vezető munkatársa

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org