Világgazdaság Online

Az én reményeim szerint az alacsony költségszinten alapuló kínai komparatív előnyök valamikor valóban eltűnnek, és minél előbb, annál jobb. De nekem mint kínai közgazdásznak miért kellene kívánnom a versenyképesség romlásával járó béremelkedést? Egy országnak ugyanis szüksége van alacsony bérekre vagy valami hasonló ösztönzőre, hogy fenn tudja tartani a növekedését, ha hiányoznak olyan valós előnyök, mint a magas szintű képzettség, a hatékony piacok és vállalatok, vagy az innovációs képesség.

Az olcsó munkaerőnek kulcsszerepe volt az utóbbi három évtized gyors növekedésében, ez azonban nagyarányú jövedelemkülönbségek kialakulásához is hozzájárult, főleg az utóbbi években. Ha pedig az egyenlőtlenség állandósul, sőt növekszik, abból szociális válság alakulhat ki, ez megtöri a növekedést, illetve rontja a versenyképességet. Ezt a forgatókönyvet Kínának el kell kerülnie, ha viszont a bérek észszerű módon emelkednének, ez azt jelentené, hogy a gazdaság végre elérkezett fejlődésének következő stádiumához, amelyben az eltérések szűkülnek.

Ezt a pontot azonban Kína sajnos még nem érte el, és hamarosan nem is fogja. A munkaerő több mint 30 százalékának továbbra is a mezőgazdaság a fő jövedelemforrása, szemben az amerikai 2 és a dél-koreai 6 százalékkal. A munkaerő további 30 százalékát a városokba özönlő munkások adják, akik megduplázták a jövedelmüket azzal, hogy a mezőgazdaságból az iparba vagy a szolgáltató szektorba vándoroltak.
A migráló dolgozók éves jövedelme átlagosan 1500 dollár körül alakul, ez van annyival több a falusiakénál, hogy jobban fizetett, nem mezőgazdasági munkák vállalására késztesse őket. Ez a munkaerő-piaci verseny természetesen leszorítja a nem mezőgazdasági béreket. A nem agrárszektorban a munkaerő termelékenysége évente 10-12 százalékkal emelkedett az utóbbi 15 évben, ezzel szemben a migráns dolgozók reálbére csak 4-6 százalékkal növekedett évente. Emiatt nőttek a jövedelemkülönbségek az alacsony képzettségűek, illetve a szakemberek és a befektetők között.
Kínában az iparosodásnak még hosszú utat kell megtennie. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak arányát 10 százalékra kell leszorítani, ez más államok történelmi tapasztalatai alapján az a szint, amelyen az ipari és az agrárnépesség jövedelmi viszonyai kiegyenlítődnek. Ehhez azonban a gazdaságnak további 150 millió nem mezőgazdasági munkahelyet kell teremtenie. Még ha a gazdaság képes lenne is évi 8 százalékos növekedésre, Kínának akkor is 20-30 évre lenne szüksége az agrárszektorban foglalkoztatottak átterelésére, a teljes foglalkoztatás fenntartása mellett. Ez feltételezi évi 8 millió új álláshely létrejöttét, ebből 5 milliót a falvakból elvándorló munkaerő részére kellene fenntartani.
Az iparosodás eme hosszú folyamata során a bérek fokozatosan növekszenek majd, az azonban nem valószínű, hogy ennek a rátája meghaladja a munka termelékenységének emelkedését. Ez pedig rossz hír a jövedelemegyenlőtlenségek csökkentése szempontjából, mert a tőkeérték-növekedés és a magasabb bérek emelkedése sokkal gyorsabb lesz. Jó hír viszont az irányzat a versenyképesség szempontjából, mert a kínai bérek viszonylag alacsonyak maradnak a hatékonysághoz viszonyítva.
Ezt alátámasztani látszik, hogy az utóbbi évek béremelkedései nem változtatták meg lényegesen a kínai cégek költségszerkezetét. Mint a Goldman Sachs egyik elemzése kimutatta, a teljes gyártási költségen belül a bérköltségszint – a reáljövedelmek emelkedése ellenére – ma alacsonyabb, mint volt 2001-ben, és az irányzat továbbra is fennmarad.
A súlyos társadalmi feszültségek elkerülése végett a kínai kormány (különféle szinteken) már beavatkozik, magasabb minimálbéreket kényszerít ki, és szociális hálót alakít ki. Egyes tartományokban a minimálbérek több mint 30 százalékkal emelkedtek. A minimálbérszint azonban rendre jóval elmarad a tényleges bérszínvonaltól, nem változott meg a bérek és a termelékenység közötti viszony. A kormány által kikényszerített mesterséges béremelések mindazonáltal lassíthatják a munkaerő reallokálását, ez pedig állandóvá tehet bizonyos munkaerőtöbbletet.
Itt adódik a kérdés: a cégek – mind a multinacionálisok, mind a kínaiak – vajon nem vándorolnak-e el Vietnamba, Bangladesbe vagy Mozambikba? Ez a lehetőség bekövetkezhet, de csak akkor, ha más országokban magasabb a bérek hatékonysága (azaz, ha a termelékenység ott magasabb, mint Kínában). Ez a veszély egyelőre nem látszik reálisnak.
A kínai bérköltség-hatékonyság – más fejlődő országokhoz viszonyított – magas szintjét bizonyítja az érkező közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) alakulása az utóbbi 12 hónapban. Júliusban például az FDI 29,2 százalékkal volt magasabb éves rátán, ez lényegesen meghaladja a globális átlagot.
Bármiként legyen is, a kínai bérsztori sokkal bonyolultabb, mint elsőre látszik. A nominálbérek például – a gyorsabb infláció következtében – emelkedhetnek, miközben a reálbérek stagnálnak. Ha egyes tengerparti városokban a reálbérek emelkednek is, az országos átlagot a jelentős munkaerő-felesleg miatt szinten lehet tartani.
A végkövetkeztetés tehát az, hogy a bérnövekedés nem veszélyezteti Kína versenyképességét a következő 10 vagy 20 évben. Mivel Kínában egyhamar nem fejeződik be a mezőgazdaságban foglalkoztatott munkaerő reallokálása a korszerűbb gazdasági szektorokba, ezért – belátható időn belül – az ország gazdaságának a költségek szempontjából versenyképesnek kellene maradnia.

A szerző a Pekingi Egyetem közgazdaságtan-professzora és a központi bank monetáris bizottságának tagja

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org