Világgazdaság Online

Az innováció és fogalomköre kutatásában számos olyan terület, tevékenység, illetve innovációs teljesítmény és folyamat azonosítható, amelynek mérése és értékelése még nem történt meg, illetve hiányos. Ennek alapvetően két oka lehet: egyrészt az innovációs folyamatok komplex és ellentmondásos kapcsolata a pénzügyi teljesítménymutatókkal, másrészt a szolgáltató tevékenységek jelentőségének növekedése, amely megváltoztatta, illetve sokszínűvé tette az innováció és a technológia közötti kapcsolatot.
A statisztika, illetve az innováció „tradicionális” értelmezése alapvetően a ráfordítások, illetve a végeredmény oldaláról vizsgálja a folyamatokat. Ezen a módon viszont nem teljesen – sőt az egyes tevékenységi körök esetében eltérő mélységig – lehet csak feltárni a folyamatokat, aktorokat, eredményeket. A kihívás azért aktuális, mert a nemzetközi versenyképesség szempontjából központi szerepet játszó tevékenységek esetében is egyre markánsabban tetten érhető ez a probléma. A ráfordításokra fókuszáló módszertan miatt akár jelentős volumenű innovációs teljesítmény is rejtve maradhat a jelenleg alkalmazott számbavételekben.

Az Innoforum projekt keretében, szakmai kerekasztal-beszélgetések során innovációs szakemberek keresték a választ és a megoldást, hogy mitől és mely területeken növekedhetne jobban az innovációs teljesítmény, mitől serkentenék még jobban a gazdaságot az innovációra szánt állami pénzek, és mitől növekedne intenzívebben az ebbe befektető vállalkozási szektor szerepvállalása.

Az innovációs szakemberek véleménye szerint 2003–04 óta hazánknak van az Európai Unióban az egyik legkorszerűbb innovációs törvénye, és az állami szerepvállalás sem mondható rossznak, azonban mégsem működik hatékonyan a felépített struktúra, mert a törvény végrehajtása sok esetben nehézkes, sok pontja túlbürokratizált. Az is nehezíti az innováció számbavételét és szervesebb beépülését a gazdaságba, hogy a mindennapokban az számít innovációnak, amit az adótörvények annak tekintenek, bár azok nem definiálják pontosan a kutatás-fejlesztéshez (k+f) kapcsolódó fogalmakat, és ezekről, illetve kapcsolódó költségeik elszámolhatóságáról már a számviteli törvény rendelkezik. A fogalmi és definíciós bizonytalanságot némileg oldhatja, hogy 2010-től a társaságiadó-törvény is előírja a Frascati kézikönyv használatát. A Frascati kézikönyv vitathatatlan érdemei ellenére azonban a 90-es évekre nyilvánvalóvá vált, hogy az innováció fogalmát nem lehet leszűkíteni a kutatás-fejlesztési tevékenységre, s a teljesítmény mérésére is új indikátorokra és megközelítésre van szükség. Ebből a szempontból mérföldkőnek tekinthető az innováció mérésének egységes módszertanát tartalmazó úgynevezett Oslo kézikönyv 1992-es megalkotása.
Az innováció támogatása, a vállalkozások innovációs aktivitásához kedvező feltételek biztosítása manapság időszerűbb, mint valaha. Egyrészt azért, mert az eddigi termékek és szolgáltatások révén elért hazai és nemzetközi piaci szegmensek kereslete visszaesik. Másrészt azért, mert a fizikai állótőke bővítése csak korlátozottan, illetve az eddiginél drágábban valósítható meg. És különösen azért, mert önmagában a vállalkozás méretének növelésére alapozott hatékonyság nem elégséges ahhoz, hogy egy vállalkozás az egyre intenzívebb versenyben versenyképes maradjon.
Az innováció egyik fő jellemzője ugyanis éppen az, hogy az adott vállalkozás olyan terméket, szolgáltatást tud értékesíteni, amelyre az adott piacon még senki, vagy legalábbis nem sokan képesek. Vagy képes volt olyan újszerű változtatásokat végrehajtani a vállalkozás működésében, amelyekkel a terméket és/vagy szolgáltatást újszerű módon, a versenytársakhoz képest kiemelkedő hatékonysággal és/vagy új vásárlói szegmensek számára képes biztosítani.
Az innovációs stratégia alapvetően abban verhetetlen, hogy dinamikus növekedési potenciált és ezzel öszszefüggésben jelentős profittermelő képességet biztosíthat – és ez független az aktuális konjunkturális helyzettől.
A gyakorlatban persze korántsem egyszerű megtalálni és kihasználni azokat a piaci szegmenseket, amelyek akár a makrogazdasági trendekkel szemben is képesek a növekedésre. A k+f, illetve technológiai kompetenciák, a finanszírozási háttér, a kreativitás mellett elsősorban kiemelkedő alkalmazkodási képesség szükséges ehhez. Vizsgálataink szerint az innovatív vállalkozások tevékenységét, a projektek menetét, az innováció típusát tekintve rendkívül sokféle vállalkozás közös jellemzője, hogy a nagyon is konkrét vagy éppen csak sejtett lehetőségekre, piaci igényekre képesek voltak reagálni. Ez pedig azért volt lehetséges, mert másképpen működtek, mint a hazai vagy nemzetközi versenytársaik.
A hazai vállalkozások saját innovációs képessége mellett három kompetencia érdemel kiemelt figyelmet:
1. az ígéretes ötletek, megoldások, gyakorlatok keresése és adaptálása,
2. a termékek és/vagy szolgáltatások fejlesztése a fogyasztók bevonásával,
3. együttműködési képesség szervezeten belül és kívül.
E képességek meglétét igen komoly kihívásnak tartjuk. Egyrészt azért, mert még a sikeres innovatív vállalkozások sem feltétlenül felkészültek a változásokra. Másrészt azért is, mert a „nemzeti innovációs rendszer”, azaz a vállalkozások és intézmények összessége és ezek együttműködési hálója fontosabb, mint valaha, miközben egyes vállalkozások tekintetében már-már irreleváns nemzeti innovációs rendszerről beszélni, mert olyan mértékben nemzetközi az adott piaci szegmens és nemzetközi az ott versenyző vállalkozások innovációs háttere, illetve együttműködései.

A szerző az Ipargazdasági Kutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója