Világgazdaság Online

Lázár szerint: „Megfelelő anyagi források hiányában a Gyulai Húskombinát likviditási helyzetében drámai viszonyok alakultak ki, s ha nem érkezik külső segítség, a társaság rövid időn belül csődhelyzetbe kerül.” A frakcióvezető úr helyzetértékelése helytálló. Az igazán súlyos probléma az, hogy a megnevezett cég helyébe a hús-, a baromfi-, a tej-, a malom-, a konzervipar szinte bármelyik magyar tulajdonú vállalkozása behelyettesíthető. Gondjaik azonosak: zsugorodó hazai piac, veszteséges termelés, a tulajdonosok gyenge tőkeereje, drága hitelek, a fejlesztések elmaradása, állandó csődveszély, stb.

Szomorú tény, hogy a hazai élelmiszeripar az EU-csatlakozás nagy vesztese. Termelésének volumene a belépés óta 23 százalékkal csökkent, döntően a hazai – mintegy 600 milliárd forintra becsülhető – piacvesztés miatt. Például a sertéshús importja az elmúlt hét évben a háromszorosára, a tejtermékeké az ötszörösére nőtt, miközben élelmiszer-ipari vállalkozásaink szinte semmit sem tudtak profitálni a tágra nyílt uniós piac kínálta lehetőségekből. Az importsertéshús aránya a hazai fogyasztásban ma már meghaladja a 35 százalékot, míg a tejtermékek esetében ennél is magasabb, 40 százalék feletti.

Lázár János kérdésére az ágazatot felügyelő miniszter, Fazekas Sándor válaszolt, aki a problémák gyökerét a kilencvenes években végrehajtott élelmiszeripari privatizációban, a szinte 100 százalékos magánosításban látja. Szerinte a túlzott privatizáció az oka, hogy „megszűnt annak a lehetősége, hogy ellátásbiztonsági, hazai termelésvédelmi célból az állam közvetlen eszközökkel beavatkozhasson a piaci folyamatok működésébe”. Ezen túlmenően a miniszter kárhoztatta a külföldi tulajdonosokat is, mondván, sok esetben szándékosan külföldre viszik a termelést, s a hazai keresletet az ottani gyáraikból elégítik ki.

Ez az érvelés azonban erősen sántít, mivel az EU-csatlakozás teremtette piaci verseny áldozatai nem külföldi, hanem jellemzően olyan magyar tulajdonban lévő hazai élelmiszer-ipari vállalkozások voltak, amelyeknél az új tulajdonosok jellemzően hitelből finanszírozták az akvizíciót, az alapanyag-beszerzést és magát a feldolgozást is. Közülük több cég is országos jelentőségű, márkanévvel rendelkező társaság volt, mint például a Herz Szalámi, a Zalahús, a Hajdú-Bét, a Cerbona, az Alföldi Gabona, a Mizo és nem utolsósorban az állami tulajdonú Bábolna Zrt. összes élelmiszeripari vállalkozása (Békéscsaba, Győr, Kecskemét).

Az élelmiszer-ellátás szempontjából stratégiai jelentőségű, márkanévvel bíró, nemzeti tulajdonban lévő vállalkozások esetében lesz lehetőség állami segítséggel végrehajtott konszolidációra, s e körbe tartozik a Gyulai Húskombinát is – nyugtatta meg válaszában a frakcióvezető urat a miniszter. Egyben azt is bejelentette, hogy már készül egy intézkedéscsomag, melynek keretében az állam „azon magyar vállalatokat, amelyek a hazai ellátás biztosításában, a hazai mezőgazdasági termékek felvásárlásában, a foglalkoztatásban, illetve különleges minőségű termékeik miatt kiemelt fontosságúnak minősíthetők.”

A cél nemes, de elérése nem lesz egyszerű, mert a konszolidáció során az uniós versenypolitikai rendelkezéseket be kell tartani, és ami még nehezebb: sok tízmilliárd forint állami forrást kell hozzárendelni, ami jelenleg szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik. Ezzel együtt magam is helyesnek tartom, hogy az illetékes tárca végre felismerte: az ágazat évek óta tartó lejtmenetének súlyos következményei vannak, lesznek, és hajlandó komolyan foglalkozni a nagyvállalati konszolidáció kérdésével. Örvendetes, hogy a minisztérium végre belátja, a kormánynak kedves kézműves élelmiszer-termelés mellett az „iparszerű” élelmiszer-feldolgozást is segíteni kell a talpra állásban, ha azt akarjuk, hogy legyen hazai élelmiszeripar a jövőben is.

A feladat nem könnyű, mivel az élelmiszer-ellátásban kiemelt jelentőségű ágazatok, így a baromfi-, a hús-, a konzerv- és a tejipar is súlyos versenyképességi deficittel küzd és óriási hendikeppel indul a hazai piacon való versenyben. Meggyőződésem, hogy ezért nem a napjainkban mindenért felelősnek kikiáltott privatizáció a felelős, hiszen az unióhoz velünk együtt csatlakozó kelet-közép-európai országokban, de különösen Lengyelországban és Csehországban óriási fejlődésen ment keresztül az élelmiszeripar, pedig ugyanúgy megtörtént az élelmiszeripar magánosítása, mint nálunk. Figyelemre méltó tény, hogy az említett két országba és újabban Romániába is áramlik a külföldi működő tőke, többek között ebbe az ágazatba is, míg a magyar élelmiszeripart elkerülik, illetve elhagyják a befektetők. Történik mindez egy olyan agrárhagyományokkal és mezőgazdasági termelési adottságokkal rendelkező országban, mint Magyarország.

A hazai élelmiszer-ipari vállalkozásokat a feketegazdaság jelentős aránya, a versenytársakénál számottevően drágább forgóeszköz- és beruházási hitelek, a magas adó- és járulékterhek együttesen taszítják leküzdhetetlen versenyhátrányba. A húsiparban ma már 30-35 százalékra, a baromfiiparban 30 százalék körülire, a zöldség- és gyümölcsfeldolgozásban 40 százalék felettire becsülik a feketegazdaság részesedését a termelésben. A kormány ezt a lehetetlen helyzetet úgy tűnik, elfogadja, sőt az újabb áfakulcsemeléssel, valamint a helyi kézműves élelmiszer-termelés ösztönzésével akaratlanul is növeli a feketegazdaság súlyát. A tervezett élelmiszer-ipari konszolidáció csak akkor lehet sikeres, ha a fent említett versenyhátrányok belátható időn belül megszűnnek. E nélkül a Gyulai Húskombinát és potenciális társainak állami szanálása garantáltan kidobott pénz lesz, amit utólag tanulságos meseként fog értékelni a hazai gazdaságtörténet.