Világgazdaság Online

Európa az adósságválsággal van elfoglalva, e mellett minden más hír – szóljon akár az EU-költségvetés 2020-ig tervezett számairól – háttérbe szorul. Pedig a javaslat igen ambiciózus: készítői szerint elfogadása esetén kulcsszerepe lehet a jelenlegi nehézségek legyűrésében is. A tavaly útjára indított Európa 2020 stratégiát konkrét programokkal és számokkal „meghangszerelő” tervezet önmagában koherens egészet alkot, ráadásul mind a bevételi, mind a kiadási oldal tervezete számos olyan részletet tartalmaz, amely kisebb-nagyobb előrelépést jelent.
Van azonban, ami változatlan. A legfontosabb ilyen „adottság” a költségvetés mérete. A kiadásoknak az EU bruttó nemzeti jövedelméhez (GNI) viszonyított aránya továbbra is egy százalék körül alakulhat. Hacsak valami egészen váratlan nem történik, lényegi változásra e tekintetben a viták nyomán sincs reális esély.

Természetesen van igazság abban, hogy az EU-költségvetés a saját összegénél több forrást tud megmozgatni. A legtöbb területen már hagyományosnak mondható társfinanszírozás mellett ezt erősítik az olyan ötletek, mint például EU-projektkötvények kibocsátása kulcsfontosságú infrastruktúra-fejlesztési beruházások finanszírozására. Pluszforrások bevonása tehát lehetséges, nagyságrendi változásról azonban nincs szó.

Mindez azt jelenti, hogy azokra az alapvető kérdésekre, amelyek ma meghatározók Európa gazdaságának jövője szempontjából – az eurózóna jövője, az európai gazdaság globális versenyképessége –, a tervezet nem ad érdemi választ. Az anyagból egyértelműen kiderül, nem e kulcskérdések felismerése vagy éppen a javaslatot megfogalmazó Európai Bizottság jó szándéka hiányzik. A legfontosabb korlátozó tényezőt maguk az EU-tagországok jelentik.

Az említett alapvető problémákat nyilvánvalóan nem lehet csak költségvetési eszközökkel (különösen nem csak EU-költségvetési eszközökkel) megoldani. A Gazdasági és Monetáris Unió normális működésének alapvető feltétele az egységes belső piac működésének teljessé tétele, a nemzeti gazdaságpolitikák jelenleginél jóval nagyobb fokú koordinációja.

Hamarosan kiderül, a válság nyomán – ha kényszerből is – megszületik-e a sokak által várt hajlandóság e lépésekre, vagy éppen az (a szintén sokak által várt) önálló tagállami érdekérvényesítés kerül előtérbe. Az előbbi forgatókönyv az integráció megerősödésének, az utóbbi az integráció de facto gyengülésének (szélsőséges esetben szétesésének) forgatókönyve.

Az EU-költségvetés jövőjére vonatkozó tervezet nem dönti (nem is döntheti) el ezt a vitát. A javasolt keretek lehetőséget adnak a jelenlegi tevékenységek körülbelül azonos szinten való folytatására – ez nyilvánvalóan jó hír a nettó haszonélvező tagországoknak, köztük Magyarországnak is. Az azonban nem mindegy, hogy ez a folytatás egy integrálódó vagy egy széteső Európában következik-e be.

Ha Európa (újból és valóban) az integráció útját választja, annak egyik logikus következménye lehet a közös költségvetés méretének növekedése. Gyors csodák természetesen nem várhatók, még akkor sem, ha kimutatható, hogy ehhez nem feltétlenül lenne szükség valódi pluszkiadásra. Sokszor csupán a finanszírozás szintjének változtatása is elegendő lenne ahhoz, hogy összehangoltabb, kevésbé átfedő, valóban összeurópai hozzáadott értéket hozó programok működjenek. Ez a „csupán” azonban – többek között – a nemzeti szuverenitás erejével, illetve az európai identitás gyengeségével áll szemben.

Nem véletlen, hogy a még 1977-ben elkészült MacDougall-jelentés – amely szerint a mélyebb integráció (benne a Gazdasági és Monetáris Unió) jelentősen nagyobb közös költségvetést igényel – a fiókok mélyén pihen. Még ha a rövid távú politikai realitás mást is sugall, legalább válság idején érdemes lenne újra elővenni, leporolni, elolvasni és elgondolkozni rajta.