Világgazdaság Online

Mostanában sokan töprengünk arról, mi várhat ránk és a világra, s eszünkbe juthat Nostradamus sötét jövőképet festő jóslataival. 2009 nyarán az Akadémián Soros György reflexivi-táselméletről szóló előadását hallgatva bennem is ez motoszkált, amikor feltettem neki azt a kérdést, hogy valószínűnek tartja-e annak bekövetkezését, amelyről Harry Dent Jr. amerikai közgazdász írt az akkor pár hónapja megjelent The Great Depression Ahead című könyvében.

Azt tudniillik, hogy a 2008–09-ben megélt válság még csak az előfutára volt az igazinak, amelynek bekövetkezését 2011-re vetítette, s amelynek következményeit a világgazdaság az évtized végéig nyögi majd. Soros úr kijelentette, hogy nem ismeri sem a könyv íróját, sem a könyvet, és nem tartja életszerűnek egy ilyen, W alakú válság kibontakozását. Látható, hogy a több könyvet publikáló Dent is felsorakozhatna a nála sokkal ismertebb, Mr. Végzetként elhíresült Nouriel Roubini mellé, kiérdemelve egy ahhoz hasonló címet. Soros úr ma már az eurózóna mély válságáról ír, és más hírességekkel egyetemben azonnali intézkedéseket sürget annak érdekében, hogy a teljes összeomlás elkerülhető legyen. Tény, hogy az euróövezet tagjai jelenleg a saját bajaikra figyelnek, és lassan az ő kisegítésükre sem lesz elegendő forrás. Egy Magyarországon esetlegesen bekövetkező államcsőd szituációban ezért ma már akkor sem tudnának segíteni, ha szándékukban állna, tehát magunkrahagyottságunk csak fokozódik.

Így hát azonnali eredményeket hozó „harmadik típusú” megoldásokat kell találnunk. Ilyen lehetne egyrészt a monetáris és a fiskális politika olyan bűvös egyvelege, amely a napi likviditásmenedzsmentet és az államháztartási deficit lefaragását egyszerre kezeli sikerrel rövid és hosszú távon. Másrészt be kellene vetni a találékony magyar elmét új, a költségvetés bajainak orvoslását célzó megoldások kidolgozása érdekében, akár üzleti, sikerdíjas alapon is. A hazai vizek fodrozódnak a kritikáktól az eddigi empirikus úton még nem megtapasztalt gazdaságpolitikával kapcsolatban. Ezek egyenesen az adópolitikát vették célba, azonnali adóemelést és az egykulcsos adó eltörlését szorgalmazva, kiegészülve azokkal az érvekkel, hogy lám-lám, a nyugati országokban is adókat emelnek, a „gazdagokat” igyekeznek megadóztatni, ezért jogos lenne egy rájuk kivetendő vagyonadó bevezetése Magyarországon is.

Ezzel kapcsolatban a következő gondolatokat szeretném megosztani:
1. Magyarországot és adórendszerét nem lenne bölcs dolog Franciaországhoz hasonlítani, amely az Európai Unió egyik legnagyobb és legversenyképesebb gazdasága, szemben Magyarországgal, amelynek mindent meg kell tennie versenyképessége fenntartásáért. Ebbe véleményem szerint tipikusan nem fér bele az adóemelés.
2. Tény, hogy a franciák az adóemelésen gondolkoznak (a fiskális politika klasszikus húzásaként), de mivel François Fillon miniszterelnök nem a „jobban kereső rétegektől” beszedhető bevételektől várja a megváltást, azt főleg a nagyvállalatokra hárítanák különadók formájában, valamint az 500 ezer euró (!) éves jövedelem feletti személyi jövedelmekre vetnének ki egységesen 3 százalékos pluszadót. Ezt megfejelnék a tőkejövedelmek társadalombiztosítási terheinek növelésével, valamint egy olyan ingatlanadóval, amelyet a nem elsődleges (tehát lakhatási célokat szolgáló) ingatlanokra és abból befolyó jövedelmekre vetnének ki.
3. Több nemzetközi szakember is rögtön megfogalmazta fenntartását, miszerint nem a „gazdagokra” kivetett adók oldják meg hosszú távon a franciák (és egyéb EU-tagállamok) gondjait, hanem a közkiadások csökkentése.
4. A franciák nem titkolt szándéka az adóemelésekkel az is, hogy a német adórendszerrel harmonizálni tudják a sajátjukét, kinyilvánítandó fokozódó európai integrációs törekvéseiket. Egyértelmű, hogy amennyiben adókat emelünk, akkor az eddigi megszerzett eredményeket elveszítjük, a mögöttes üzenetéről nem is beszélve.
5. Magyarországnak még további rejtett tartalékai is vannak, csak meg kellene őket találni. Ezzel kapcsolatban nem haboznék szakmai kerekasztalt kezdeményezni. A gazdagokra kivetendő vagyonadó annyiban lenne helyes, amennyiben sikerülne ezt a réteget a magyar viszonyokra szólóan jól definiálni, körülhatárolni és a célzottan kivetendő adót helyesen alkalmazni. Ne felejtsük el, hogy a vagyonadó egy elvileg már adózott jövedelemből létrehozott és felhalmozott vagyonra vet ki újabb adót. Ha sikerülne inkább a ténylegesen adózatlan jövedelmekből felhalmozott vagyonokra adót kivetni, azzal egyet lehetne érteni, de az előbbivel nem.
6. A költségvetés kiadási oldaláról szólva kiemelném, hogy mivel az adófizetőknek azt az államadósságot kell visszafizetni és folyamatosan finanszírozni, amely az eddigi határtalan közkiadások, valamint külső hitelfelvételek eredményeként született, annak a morális üzenete nem hangzik valami jól, hogy „mi (ők) elköltjük/elköltöttük (értsd: túlköltöttük), önök megfizetik”. Szükség van arra, hogy a közkiadások politikailag felvállalható, transzparens módon látványosan és drasztikusan csökkenjenek, és ha van rá felső szintű politikai akarat, úgy ennek foganatosítására is meglesznek a megfelelő eszközök.

Tény, hogy ettől még rövid távon a bevételek nem javulnak látványosan, ezért a rejtett tartalékok felkutatásához minél előbb hozzá kellene látni. Addig isránk férne egy amolyan Warren Buffett -féle akció kezdeményezése, amelyet ő Amerika megsegítésére indított, s amelynek mintájára az európai „szupergazdagok” is hasonló akciót indítottak országaikban. Magyarországnak is megvan az a rétege, amely ezt hasonlóképpen megtehetné. Nehogy Nostradamusnak legyen a végén igaza.