Világgazdaság Online

Túlzás nélkül történelmi választás előtt állnak Nagy-Britannia polgárai. Ha a jelenlegi népszerűtlenségére rácáfolva a Gordon Brown vezette Munkáspárt lenne a befutó, az a negyedik egymást követő győzelem lenne a párt számára, amire eddig nem volt példa. Ha az esélyesebb Konzervatív Párt alakíthat kormányt, az az elmúlt 60 év legnagyobb átpártolását jelentené a Munkáspárt szavazóitól, David Cameron pártvezér pedig a legfiatalabb miniszterelnök lenne a 19. század óta a maga 44 évével. Ha egyik párt sem szerez abszolút többséget, akkor 1974 óta első ízben alakulhat ki patthelyzet (hung parliament). Ebben az esetben Nick Clegg, az örök harmadik Liberális Demokraták vezetője dönthet, melyik nagy párt alakítson kormányt, bár formális koalícióra nem számítanak.
A választás kimenetele egyébként még nyitott. Bár a toryk sokáig 15 százalékponttal is vezettek a Munkáspárt előtt, mostanra ez 6-7 százalékpont körülire olvadt. Ez pedig a brit választási rendszer sajátosságai miatt nem lehet elegendő nekik a többséghez. Egyrészt a választókerületek határai nem követték a városokból folyamatosan a külvárosba és vidékre költöző konzervatív szimpatizánsokat. Másrészt a biztos helyeken a toryk nagyobb részvétellel szoktak győzni, mint ellenfelük. Végül sok liberális szimpatizáns utóbb mégis a Munkáspártra adja le taktikai szavazatát.
Ráadásul úgy tűnik, a Liberális Demokraták most alaposan felkavarhatják a politikai állóvizet. Vezetőjük, Nick Clegg olyannyira jól szerepelt a három pártvezér első alkalommal megrendezett televíziós vitáján, hogy némely közvélemény-kutató már őket hozta ki a legnépszerűbb politikai erőnek. A választási rendszer előbb említett sajátosságai alapján ugyanakkor ők sem számíthatnak arra, hogy hirtelen jött erejük a parlamenti mandátumok számában is megmutatkozik. Márpedig ez a patthelyzet esélyét emeli, amitől a piacok a leginkább rettegnek (VG, 2010. április 20).
A befektetők aggodalma érthető. A gazdasági problémák gyors és hatékony megoldásához legelőször is stabil többségre lenne szükség a törvényhozásban. A győztesnek ugyanis meg kell küzdenie a tavaly a GDP 11,4 százalékát kitevő, a II. világháború utáni legmagasabb költségvetési hiány súlyos következményeivel. Egyes számítások szerint a válság utáni adósság ledolgozása annyival növeli majd meg a brit polgárok terheit, mint egy 18. vagy 19. századi háború. A probléma kezelése – amellett, hogy népszerűtlen – rendkívül kényes feladat is. Úgy kell ugyanis végrehajtani a költségvetés kiegyensúlyozását, hogy az közben ne veszélyeztesse a tartós növekedés beindítását. Ehhez pedig az kell, hogy a magánszektor még az előtt kezdjen költekezni, az előtt bővüljön a beruházás és a nettó export, hogy a tetemesre duzzadt adósság finanszírozása drámaian megdrágulna. Riasztó adat, hogy a köztartozások szintje a válság kirobbanása előtti 40 százalék feletti szintről tavaly a GDP 68 százalékára ugrott, és később tovább nőhet.
Abban egyébként a választásokon induló pártok mindegyike egyetért, hogy a következő kormány legfontosabb feladata a deficit lefaragása és az adósságpálya visszafordítása lesz. Sőt, még abban is nagyjából egyetértés mutatkozik, hogy ennek elsősorban a kiadások csökkentésével kell megvalósulnia, nem pedig az adók emelésével. Különbség inkább a hangsúlyokban van.
A pártok terveiből az derül ki, hogy a konzervatívok valamivel gyorsabb deficitcsökkentést képzelnek el, mint a Munkáspárt, és az adóemelés eszközéhez is jóval kevésbé nyúlnának.
Bár az irány tudható, a pártok igencsak óvatosan nyilatkoztak arról, pontosan miként is képzelik el az ambiciózus deficitcsökkentő tervek megvalósítását. A pártprogramokban például többször felbukkannak a hatékonyság javításából származó megtakarítások, különösebb kifejtés nélkül. Jellemző – és ezt még saját pártján belül is kifogásolják –, hogy David Cameron jóval nagyobb tűzzel beszél például a társadalmi megújulásról, mint a gazdasági kilábalásról. A konzervatív párt programja is a civil társadalom feltámasztását tartja a legfontosabb feladatnak, hogy a polgárok minél több beleszólást kapjanak ügyeik intézésébe (mottója is ez: Meghívó a brit kormányhoz való csatlakozásra).
Ennek persze megvan a kockázata. Ahogy a The Economist publicistája írja: „Az országot valójában most hívják szavazásra, de a meg nem nevezett árat később kell majd kifizetnie. A bolti táblának pedig ez esetben így kellene szólnia: elégedetlenség garantálva, pénzt vissza nem adunk.”