Világgazdaság Online

Magam azok közé tartozom, akik annak ellenére is erőteljesen ellenzik a magyar katonák azonnali hazahívását, hogy magát az afganisztáni missziót már régóta és több szempontból is kudarcnak tartják. Úgy gondolom ugyanis, hogy – ha már a NATO-csatlakozáskor aláírtuk, hogy hozzájárulunk a szövetség közös misszióihoz (s nem csak azokhoz, amelyek tetszenek vagy hasznosak nekünk!) – nem csinálhatunk bohócot magunkból. Itt és most érvként nem is említem az afganisztáni probléma biztonságpolitikai vonatkozásait (például az ország instabilitását, a világ ópiumtermelésében és kábítószer-forgalmazásában betöltött szerepét), amelyek továbbra is kockázatot jelentenek.

Végül úgy gondolom, hogy egy ENSZ-felhatalmazással indított, közösen eldöntött NATO-missziónak közös kivonulási tervek alapján kell befejeződnie, és semmiképpen sem úgy, hogy a szövetség egyes tagországai (belpolitikai problémáik miatt) egyenként menekülnek el a hadszíntérről. Ebből a szempontból tehát nem tartom túl szerencsésnek a lengyel elnök brüsszeli lépését. Főleg azt nem, hogy Komorowski annak ellenére bejelentette a lengyelek 2012-es távozását, hogy Anders Fogh Rasmussen (talán egy utolsó kísérletként ennek elkerülése érdekében) még a lengyel elnökkel való találkozója előtt sietve úgy nyilatkozott: az őszi lisszaboni NATO-csúcson el kell készíteni azt a tervet, hogy a szövetség 2014-ig milyen ütemben adja át a felelősséget Afganisztánban a kormány erőinek. Ez pedig annyit jelent: az európai NATO-szövetségesek többsége között konszenzus van a tekintetben, hogy ragaszkodniuk kell a Barack Obama elnök által kitűzött kivonulási céldátumokhoz (kezdet 2011-ben, befejezés 2014-ben).
Ma tehát úgy látom, s az iraki kivonulás tapasztalatai is azt mutatják, hogy a NATO európai tagállamai 2011 és 2014 között mindenképpen elhagyják majd Afganisztánt. Ha valakinek maradnia kell esetleg, az csak az Egyesült Államok lehet.
Mivel a Magyar Honvédség külföldi missziói a magyar kül- és biztonságpolitika fontos eszközei, a magyar kormány előtt álló igazi kérdés szerintem az: hogyan használja ki a jelenlegi helyzetet politikai céljai elérése érdekében úgy, hogy egyben elősegítse az afganisztáni misszió befejezését is. A lehetséges lépések közül itt és most csak a két legfontosabbat jelzem.
Egyrészt csatlakozhat azokhoz az országokhoz (ilyenek Kanada, Lengyelország, Németország), amelyek a NATO őszi, lisszaboni csúcstalálkozóján egy részletes kivonulási stratégia elkészítésére kívánják rábeszélni a szövetség ezzel kapcsolatban még vonakodó tagjait (Egyesült Államok, Nagy-Britannia). Másrészt – átalakítva a jelenlegi magyar afganisztáni misszió belső struktúráját – olyan feladatokra teheti a hangsúlyt (legfőképpen az afgán biztonsági erők kiképzésének elősegítésére), amelyek révén az afgánok gyorsabban lehetnek képesek saját államuk fenntartására. Ez utóbbi több szempontból is kívánatos. Egyrészt, mert nem ítéli tétlenségre a bagláni magyar tartományi újjáépítési csoport tagjait, akik a biztonsági helyzet romlása miatt egyre kevésbé tudják ellátni eredeti – segélyezési és segélyezésbiztosítási – feladataikat, másrészt, mert növelheti tekintélyünket a NATO-n belül. Jelenleg ugyanis a harci tevékenységet folytató egységek mellett a kiképzési feladatokat végző katonai és rendőri egységek politikai árfolyama a legmagasabb a szövetségen belül.

A szerző biztonságpolitikai szakértő