Világgazdaság Online

Nem meglepő, hogy ennyien ringbe szállnak, hiszen a helyi hatalom megszerzése sokak számára vonzó életcélnak számít. Ám ha azt nézzük, hogy néhány évvel ezelőttig még jóval nagyobb tiszteletdíj ütötte a markukat a falusi, városi politikusoknak, mint most, s – ez a lényegesebb – hogy milyen irgalmatlanul nehéz feladatra vállalkoznak, akkor már kevésbé érthető az aspiránsok öldöklő küzdelme. Más kérdés persze, hogy a jelenleginél mintegy negyven százalékkal kevesebb mandátumot osztanak ki októberben, így a „sok az eszkimó, kevés a fóka” örök konfliktusa itt is jelentkezik.

De mit is jelent az irgalmatlanul nehéz feladat? Az önkormányzatok idei állami támogatása legalább nyolcvanmilliárd forinttal – a pontos összegről a számítások eltérő értelmezése miatt a mai napig vita folyik – kevesebb, mint tavaly volt, és ez jelentős pénzügyi gondot okoz szinte mindenhol, hiszen sokan már az előző években is máról holnapra éltek. A helyzetet jól jellemzi a kötelezettségállományuk is, amely tavaly év végén elérte a kritikus szintet. A hosszú lejáratú hitel csaknem 411, a rövid pedig nem egészen 405 milliárd forint volt. Ennél még nagyobb gond, hogy – a jogszabályi úton keretek közé szorított hitelfelvételi lehetőséggel szemben – kötvényt szinte korlátlanul ki lehet bocsátani, és a települések éltek is az „olcsó pénz” lehetőségével. Főleg amiatt, hogy ezt a pénzt csak hosszú esztendők múlva kell visszafizetni, s a négyéves ciklusokban gondolkodó helyi potentátoknak ez az időhorizont már túl van a látómezejükön. Így nem csoda, hogy a kötvényállomány 473,5 milliárdra rúgott 2009 decemberére. Ez utóbbi forrásnak a kilenc százalékát működésre fordították, ezért azok a települési vezetők, akik ehhez az „öngyilkos” módszerhez folyamodtak, lassan elkezdhetik begyűjteni az aranycsinálók telefonszámait, mert hétköznapi közgazdasági módszerekkel nehéz elképzelni, hogy vissza lehet fizetni a tartozást.

Még szerencse, hogy a kötvények több mint kilenctizedéből fejlesztettek, így elvileg származhat bevételük a fejlesztés eredményéből. Ám több településen presztízs- vagy politikai okokból és szakértelem híján alaposan túlvállalták magukat, így ahelyett, hogy pénz áramolna vissza, további súlyos milliókat igényel a létesítmény üzemeltetése. A csődközeli állapotba jutott Szigetváron erről sokat tudnának mesélni.
Ezt a helyzetet főleg az idézte elő, hogy az állam újabb és újabb feladatokkal bombázta a falvakat, városokat, s ezek elvégzésére vagy egyáltalán nem, vagy csak kevesebb pénzt adott a kelleténél. Az oktatási, szociális, egészségügyi intézmények fenntartása, működtetése is sokkal többe kerül, mint amennyit átutalnak számukra a központi költségvetésből. Az állampolgárokat, cégeket már nem nagyon lehet tovább terhelni helyi adókkal, s a települések eladható vagyontárgyait is jórészt dobra verték már. Így a kör lassan bezárul.
A (már nem is annyira) új kormány első intézkedéseiből kimaradtak az önkormányzatok, a parlament mindössze a képviselők számát csökkentette. Ez persze népszerű döntés volt, s hoz is némi megtakarítást, de ez az összeg csepp a tengerben. Az érdemi lépésekkel – a feladatok újragondolása, a finanszírozási rendszer átalakítása, a helyi adók sorsa – megvárják a választásokat. Az elmúlt ciklusokban a kétharmados többség hiányában nem voltak meg a jogi lehetőségek a reform megvalósításához, most azonban ez az akadály elhárult. A Fidesz – némi túlzással – azt csinálhat a településekkel, amit akar. Arra viszont nem lesz elég állami pénz, hogy kistafírungozza a falvakat, városokat, s a kormánynak nincs is ilyen szándéka, hiszen a jelenlegi struktúrában ez nem jelentene mást, mint feneketlen hordóba vizet önteni.
A szükséges átalakításoknak a győzteseken kívül lesz jó sok kárvallottja is, ám ennek alig vannak politikai kockázatai. A közvélemény-kutatási adatok alapján ugyanis az önkormányzatok is narancsba borulnak, azt pedig nehéz elképzelni, hogy fideszes városatyák demonstráljanak fideszes honatyák ellen.

A szerző a Világgazdaság munkatársa