Világgazdaság Online

„Amikor a Dalnoki Jenő a negyedik csatárnak is eltörte a lábát, akkor alakult ki az a mondás, hogy puha vagy, gyerek! A Viktor még nem törte el elég embernek a lábát, egy kicsit keményebbnek kéne lennie!” – mondta az Index riporterének a kormány melletti szimpátiatüntetésen a múlt szombaton egy ősz hajú férfi, aki biztos, ami biztos, narancssárga dzsekijének hátuljára is felmázolta félreérthetetlen üzenetét: „Puha vagy, Viktor!”

Azt nagyjából sejtjük, mit gondol most a keddi brüsszeli csúcson minden lényeges kérdésben engedő magyar miniszterelnökről a hosszú hajú úriember, azt viszont csak találgathatjuk, hogy szerinte pontosan kiket kellene apró miszlikbe aprítania a kormányfőnek – ezt ugyanis már nem részletezte. Az ellenség pontos definiálásával azonban nem csupán neki voltak problémái: az újságíró kérdésére, miszerint akkor most kikkel is kellene megbékélni, a megkérdezettek egy része láthatóan zavarba jött, majd csupán a szokásos közhelyeket bírta kipréselni magából. Általában „a nemzetközi pénzhatalmat”, „az ellenünk uszítókat”, a „Nyugatot”, a „spekulatív tőkét” kárhoztatták, és különösebben nem zavarta őket, hogy most – az általuk párhuzamként felhozott 1848-as vagy 1956-os eseményekkel ellentétben – valójában maguk sem tudták, kikkel kellene szembeszállni a haza megmentése érdekében.

Úgy tűnt, hogy félelmeik szerint az országot valamilyen távolban szerveződő, de egyre közeledő láthatatlan erő fenyegeti, amely úgy próbálja észrevétlenül átvenni az irányítást Magyarország felett, mint ahogy tette azt anno Bob démon az ártatlan lelkekkel a Twin Peaksben.
A tüntetők szerencséje, hogy most nem egy lidérccel van dolguk: a hazánkat állítólag megtámadó erők ugyanis – a filmbeli Bobbal ellentétben – egy nagyon is racionális térben mozognak.

Elvileg semmi nem akadályozná meg, hogy definiáljuk őket, mely pénzügyi-gazdasági érdekcsoportok, bankok, hedge fundok, befektetési alapok mikor spekuláltak a forint ellen vagy játszottak a magyar állampapírkamatok emelkedésére, és valóban összehangolt támadás állhat-e a háttérben. A kérdés, hogy miért nem teszi meg ezt a kormány. Miért nem hozza például nyilvánosságra annak a nemzetbiztonsági vizsgálatnak az eredményét, amelyet még november végén kezdeményezett a magyar valuta elleni hadjárat felderítésére?
Nézzük tehát akkor meg mi, kikből is állhat a sötétség hadserege.

Egyrészt ugye ott vannak a brókerek, akik a szilveszteri buliból visszaérve, még félig spiccesen bedülöngélnek az irodájukba, előbb lenyomnak egy Warcraftot, majd rászabadulnak a devizapiacra, és nagyokat röhögve elkezdik ütni-verni a forintot, hogy már az év első napjaiban degeszre keressék magukat, és tovább hizlalják megbízóik vagyonát. Ez természetesen vicc, mégis erről szólt Selmeczi Gabriella év eleji víziója, aki ezzel valószínűleg igen vidám perceket szerzett a valóságot testközelből ismerő hazai brókertársadalom nagy részének.
Aztán ott van a másik nagy ellenség, az Európai Unió.

Aki járt már a brüsszeli EU-negyedben, beleszippantott annak levegőjébe, beszélt uniós diplomatákkal, az tudja: az EU-ban nincs semmi démoni. Lehet rá mondani, hogy őrjítően bürokratikus, technokrata hely, lehet, hogy túl sok kockafejű diplomata pácolódik a falansztereket idéző épületek egészségtelen levegőjében, de démoni egy csipetnyi sincs benne. Ha az imént idézett ősz hajú úriember egyszer személyesen is tiszteletét tenné az Európai Bizottság székhelyén, és emeletről emeletre rohanna likvidálandó ellenségeket keresve, nem találna egyet sem. És ráérezne arra, hogy ez nem az a hely, ahol whiskyt kortyolgató öltönyös úriemberek elfüggönyözött irodákban, dohányfüstbe burkolózva döntenek egy-egy ország kivégzéséről. Talán kicsit szomorú is lenne, mert ellenség nélkül mégsem olyan izgalmas az élet.

Akkor hol van a démon: az EU belső rendszerében? Habár az uniós jogrendszer valóban túlbonyolított, mégis ésszel felfogható. Ráadásul van egy hatalmas előnye: minden ország szabadon dönthet arról, akar-e a hatálya alá tartozni. Reykjavíktól Genfen át Isztambulig, számos olyan térség létezik, ahol lehet, hogy az emberek boldogabbak, gazdagabbak, elégedettebbek az életükkel, mint az EU-ban, és jól megvannak Brüsszel nélkül is. Önmagában tehát nincs azzal baj, ha valaki nem akar az unió tagja lenni – a probléma az, ha valaki, miután csatlakozott egy elitnek tartott klubhoz és elfogadta annak játékszabályait, belecsíp a pincérnő fenekébe, kiosztja a szakácsot, hogy ő ezt a menüt márpedig nem eszi meg, majd amikor a kidobók megjelennek a láthatáron, sértődötten a sarokba vonul, mondván, hogy őt már megint bántani akarják.

Persze ne legyünk egyoldalúak: lehetséges, hogy valóban léteznek olyan jó politikai és médiakapcsolatokkal rendelkező befektetői csoportok, amelyek – amúgy maguk is jelentős kockázatokat vállalva – sokat kereshetnek egy-egy ország majdnem csődjén, és akár hozzá is segíthetnek egy ilyen helyzet előidézéséhez. De akkor itt lenne az idő, hogy többet is megtudjunk róluk – különben fennáll a gyanú, hogy, mint a történelemben már oly sokszor, folytonos felemlegetésük csak a „béketábor” összekovácsolását szolgálja.

A teljes képhez hozzátartozik az is: a miniszterelnöknek végül volt annyi bölcsessége, hogy az utolsó pillanatban visszafordította az ország szekerét a szakadék széléről. Egyúttal, úgy tűnik, azt is bizonyította, hogy túlzóak azok a néhol valóban hisztérikus hangok, amelyek ténykedése láttán a demokrácia végét és az ország pusztulását vizionálták. A kérdés most már az, hogyan fogja a kormányfő eladni a kibékülés történetét az ellenségképhez szoktatott híveknek. Az igazán nagy baj ugyanis csak akkor jön majd, ha ebben kudarcot fog vallani.