Világgazdaság Online

Pedig kellene – érveltek –, mert bár e reform miatt nagyobb lesz a hiány és az adósság, de csak átmenetileg, ráadásul csökken az államháztartás jövőbeli nyugdíjfizetési kötelezettsége, az implicit nyugdíj-államadósság is. Kérdés: helyes ez a gondolatmenet? Tegyük zárójelbe az aktuális költségvetési és gazdaságpolitikai vonatkozásokat, s koncentráljunk arra, hogy az államháztartás pénzügyeit leíró statisztikának miképp is kellene magában foglalnia a nyugdíjrendszert.
Ha egy nyugdíjrendszer tőkefedezeti (TF), akkor – értelemszerűen – kívül esik az államháztartáson. Ha egy nyugdíjrendszer állami/társadalombiztosítási/felosztó-kirovó (F/K) – e terminus technicusokat szinonimáknak szokás tekinteni –, akkor az államháztartás része, bevételei az államháztartás bevételei, kiadásai az államháztartás kiadásai. Tehát az olyan nyugdíjreform, mely a nyugdíjrendszert F/K-ból TF-fé alakítja, egyúttal kitessékeli azt az államháztartásból. S kétségtelen, ami belül van, az okozhat instabilitást, ami kívül van, az nem. De van még egy fontos „haszon”: ha a nyugdíjrendszert az államháztartáson kívülre helyezzük, akkor az állam kisebb jövedelmet von el és oszt újra. És az államháztartáson kívüli nyugdíjrendszer per definitionem fenntartható, erre kérdezni is értelmetlen. Nem úgy az államháztartáson belüli nyugdíjrendszernél, ahol közismerten az minősül fenntarthatónak, amely bevételeinek és kiadásainak jelenértéke kellően hosszú időtávon azonos.

A TF nyugdíjrendszer lényege azonban nem elsősorban az, hogy a majdani nyugdíjak fedezete tőkeként rendelkezésre áll, hanem az, hogy járulékkal (befizetéssel) meghatározott (Defined Contribution, DC). Vagyis a majdani nyugdíj mértékét kizárólag a fizetett járulékok (+ befektetésük hozama) és a nyugdíjba menetelkor várható átlagos élettartam alapján számítják. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer pedig nem is lehet más, mint járadékkal (kifizetéssel) meghatározott (Defined Benefit, DB), vagyis a nyugdíj mértékének megállapításában a nyugdíjkorhatár, a szolgálati idő, a járulékalapot képező kereset, a beszámítási időszak stb. bír jelentőséggel. A kilencek nyugdíjreformjainak (nyugdíj)szakmai lényege nem a tőkésítés, hanem DB-ből DC-vé alakulás. A DC (mint a TF szinonimája) sui generis fenntartható.

Nézzük, mi ennek az ára! A második pillérbe kerülő járulékok miatt hiány keletkezik az első pillérben, amit az államháztartás – ceteris paribus – hitelfelvétellel pótol, növelve hiányát és adósságát. Ezt úgy is felfoghatjuk, hogy e nyugdíjreform eredményeként 1 járulékforint 1 nyugdíjforintot ért.
Ez jelentős csökkenés ahhoz képest, ha – mondjuk – 1 járulékforint 2 nyugdíjforintot ér, mert a nyugdíjkorhatár alacsony, miközben az átlagos várható élettartam nő, a megkívánt szolgálati idő is rövid, ráadásul a nyugdíjat csak az utolsó néhány év keresete alapján állapítják meg stb. Ez nyilvánvalóan fenntarthatatlan. De ha az F/K nyugdíjrendszerek fenntarthatóság-definícióját fogadjuk el, akkor 1 járulékforint – mivel öregedő társadalomról van szó, mondjuk – csak 70 nyugdíjfillért ér. Ez pedig fölöttébb rossz üzlet! Nyilvánvalóan követelni fogjuk a nyugdíjrendszer teljes tőkésítését! Ha csak így lehet a fenntarthatóság fogalmának jelentésváltozását elérni…
A kiút kézenfekvő: a svéd modell, de azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a járulékok egy államkötvényindex segítségével éppúgy kamatoznak, mint a második pillér miatti pluszállamadósság. Mert lehetséges tőkésítés nélküli DC nyugdíjrendszert létrehozni! Szert téve az előnyökre, de nem vállalva a hátrányokat. Fontos a nyugdíjreform, de még fontosabb az államháztartásról való közgazdasági gondolkodásunk reformja.

A szerző közgazdász