Világgazdaság Online

Az elmúlt hetek gazdasági folyamatai és a napvilágra kerülő legfrissebb gazdaságstatisztikai adatok megdöbbentő élességgel mutatnak rá a magyar gazdaság duális jellegére. Egyfelől akár örvendhetünk is a jó külgazdasági teljesítménynek, annak, hogy a gépipar exportorientált vállalkozásai minden jel szerint megőrizték versenyképességüket. Elsősorban az ázsiai felvevőpiacokon dinamikus piacbővülést elérő német cégek magyar beszállítóinak köszönhető, hogy kivitelünk ismét erőteljesen nő, és külkereskedelmi többletünk soha nem látott magasságokba emelkedik. Csakis emiatt kerül az idén pozitív tartományba a GDP-bővülés, és a gépipar kozmetikázza valamelyest az amúgy sanyarú beruházási tendenciákat is – mindenekelőtt a kecskeméti Mercedes-gyár beindulásához vagy például a Bosch helyi kapacitásbővítéséhez kapcsolódóan.
Eközben a túlnyomórészt belső piaci trendektől függő szektorok (építőipar, kereskedelem, vendéglátás, egyéb piaci szolgáltató ágazatok) teljesítménye még mindig nem érte el a mélypontot. A makacsul gyengélkedő belső piac a gazdaságpolitikai döntéshozóknak is érzékelhetően problémát jelent. Úgy tűnik, mind az Új Széchenyi-terv kapcsán megfogalmazódó forrásátcsoportosítási elképzelések, mind a nemzetközi intézményekkel folytatott viták a költségvetési források bővítését szeretnék elérni, és végső soron a hazai keresletet próbálják élénkíteni. Mondván, ha végre a belső piac is bővül, akkor a robusztus növekedés mellett könnyebben orvosolhatók a foglalkoztatási és a költségvetési problémák is.
Ha a közép-európai térségre tekintünk, azt tapasztaljuk, hogy ez a mechanizmus számos országban működni látszik: a cseh, a szlovák vagy a lengyel növekedés azért érdemben gyorsabb, mint a magyar, mert a többi visegrádi országban a belső kereslet is élénkül, miközben az exportszektor a miénkhez hasonló teljesítményt nyújt. Csakhogy Magyarország e tekintetben kevésbé a visegrádi térség többi tagállamára, sokkal inkább Romániára emlékeztet: nálunk – csakúgy, mint keleti szomszédunknál – a nyitottságból fakadó külgazdasági előnyök feltűnő (a csehet, a lengyelt vagy a szlovákot lényegesen meghaladó) külső kiszolgáltatottsággal párosulnak. Az elmúlt évek fiskális stabilizációjának dacára még nem állt csökkenő pályára az államadósság, miközben a devizában eladósodott lakosság hétről hétre egyre riasztóbb svájcifrank-árfolyamokkal szembesül. A magyar lakosság komoly hányada számára a devizaárfolyam talán a leghúsbavágóbb csatorna, különösen úgy, hogy egyelőre a munkaerő-piaci és a béralakulási kilátások sem túl biztatók. Ha a bizonytalanság, az elhúzódó belső piaci recessziótól való félelem tartósnak bizonyul, akkor mindez önbeteljesítő viszszacsatolásokhoz vezethet: lassan nemcsak a bankok szigorú hitelezési magatartása, hanem a megrettent potenciális hitelfelvevők kölcsönfelvételi szándékának a hiánya is a kilábalás egyre komolyabb gátjaként tűnhet fel.
Mindebből logikusan következik, hogy stratégiailag a gazdaságpolitikának mindenképpen csökkentenie kell az ország külső pénzügyi forrásoknak történő kitettségét, éspedig nemcsak az állam, hanem a lakosság és a magánvállalkozások szintjén is. Sőt, úgy tűnik, mindez átmenetileg sem odázható el: a hektikus pénzpiaci folyamatok mellett a svájci frank menedékvaluta-jellege hetek óta immár olyan árfolyamszinteket produkál, ami tömeges bedőléssel fenyeget a tartalékaikban már amúgy is kimerült családoknál. Bármennyire is érthető tehát a szándék, hogy akár a nemzetközi intézményekkel történő komolyabb konfrontáció vállalása árán is próbáljuk tágítani költségvetési mozgásterünket, a mostani helyzetben égető szükség van a pozitív pénzpiaci visszajelzésekre, amelyek a forint vélhető árfolyam-erősödését is magukkal hozzák.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója