Világgazdaság Online

Alekszej Miller, a Gazprom vezérigazgatója december végén azt nyilatkozta, hogy a jelenlegi 27,5 milliárd köbméterről 110 milliárd köbméterre szándékoznak növelni az Északi Áramlat kapacitását. Az ez év októberre tervezett második csővezeték átadása utáni áteresztőképesség így megduplázódhat a jövőben, melyet a gyorsan növekvő európai gázkereslettel indokolnak. Hasonló nyilatkozat hangzott el a Déli Áramlatról is, csak éppen az időintervallumra vonatkozóan, ugyanis Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök nemrégen adta utasításba, hogy a vezetékprojektnek 2013-ra el kell készülnie.

Továbbá Kijevből rendre olyan hírek futnak be, melyek egyre közelebbi időpontra prognosztizálják az orosz–ukrán tranzitvezeték-megállapodást, most éppen január közepére. Nemrég pedig a SocGen francia bank elemzését olvashattuk arról, hogy az európai gázkereslet a válság előtti szintjére csupán 2017-re tér viszsza, tehát nem jósolnak szignifikáns fogyasztásnövekedést a következő évtizedre.

Érdemes részenként elemezni a fentieket: a földgáz forrása szempontjából mind az északi, mind a tervezett déli exportvezeték nagyrészt a Jamal és a Nadim–Pur–Taz (NPT) régió (Urengoj, Jamburg, Szurgut stb.) gázmezőiből fog táplálkozni. Míg az Északi Áramlat túlnyomórészt a Jamalra és részben az NPT-háromszögre épít, addig a Déli Áramlat túlnyomórészt közép-ázsiai reexportra és a fenti két régióra alapozza a forrásait. Északon a Shtokman-mező fejlesztése csigalassúsággal halad, most éppen márciusra halasztotta a projekt indítására vonatkozó döntést a francia–norvég–orosz konzorcium.

Ez a projekt a kétszeres kapacitásúra tervezett északi vezeték szempontjából esszenciális, ugyanis az innen származó gáz nélkül kérdéses, hogy képes lenne-e a Gazprom ellátni az Északi Áramlatot a tervezett kapacitáson. Ha tanulmányozzuk a várható európai földgázigényt 2020-ig, és figyelembe vesszük az előkészületben lévő unión belüli vezetékterveket, a cseppfolyósítottföldgáz-kapacitás (LNG) növelését, valamint az addigra várhatóan tényezővé váló európai nem hagyományos gázkitermelés felfutását, joggal merül fel a kérdés: mi végre lesz szükség ekkora kapacitású földgázvezetékekre? Például a megnövelt áteresztőképességű Északi Áramlat feleslegessé teszi a Déli Áramlat Nyugat-Európára való rácsatlakoztatását. Vélhetően ennek köszönhető az a közelmúltban született döntés, miszerint az ausztriai Baumgartent kihagyva csak az észak-olaszországi Tarvisio lesz a Déli Áramlat európai végpontja.

Több mendemonda is kering arról, hogy a döntés valójában Moszkva válasza az őszi razziákra, ahol a Gazprom európai érdekeltségeit piszkálta meg Brüszszel, hivatkozva a harmadik energiacsomagra. Ám könnyen lehet, hogy Occam borotváját kezünkbe véve egyszerűbb választ is adhatunk: olcsóbb az Északi Áramlaton át Nyugat-Európába juttatni az NPT régióban termelt földgázt, mint a déli útvonalon keresztül.
Az ukránkérdés pedig még több csavart tartogat. Moszkva nemegyszer arra hivatkozik, hogy olcsóbb számára megépíteni a Déli Áramlatot, mint megállapodni Kijevvel, és felújítani az ukrán tranzitvezeték-rendszert.

Első hallásra logikusnak is tűnik, de ha a számokat szemléljük, máris árnyaltabb képet kapunk. Ukrajna megközelítőleg 20 milliárd dollárt és 9 milliárd dollárnyi gázár-kompenzációt kér cserébe azért, hogy orosz kézbe adja a tranzitrendszer 50 százalékát. Figyelembe véve, hogy a legpesszimistább becslések szerint is legalább 80 milliárd dollárt ér a rendszer, ez igen méltányos ajánlatnak tűnik, főleg, hogy vannak olyan felmérések, melyek inkább 150–270 milliárd dollár értékűre taksálják az exportvezetéket. További költségelem a vezetékek modernizációja, mely 2–8 milliárd dollár közt mozog.

Viszont azzal, hogy a tranzitvezeték fele orosz kézbe kerül, a tranzitdíj is csökken, évente megközelítőleg 1-1,5 milliárd dollárral. Mindezekkel szemben áll a Déli Áramlat – a Gazprom szerinti – 15,5 milliárd dolláros építési költsége, de ez az összeg jelentős mértékben nőhet is, ha figyelembe veszszük, hogy rekordmélységben kell fektetni a Fekete-tengeren átívelő vezetéket, mely szakasz önmagában felemészt 12-13 milliárd dollárt. Ha pedig a Naftogaz (ukrán állami gázvállalat) már említett piaci értékét vesszük alapul és azt, hogy mennyit kér érte az ukrán kormány, máris látható, hogy bizony az ukrán vezetékrendszer feletti kontroll megszerzése lényegesen jobb befektetésnek tűnik, mint a Déli Áramlat megépítése. A politikai kockázatot pedig Moszkva eddig is sikerrel kezelte, még akkor is, amikor barátinak nem nevezhető kormány volt hatalmon Kijevben.

Valószínűleg ezért is publikálta nemrégiben az Oil & Gas Eurasia hasábjain V. M. Lifshits és E. V. Fedorova a Déli Áramlat „B tervét”, mely lényegesen olcsóbban lenne kivitelezhető, többek közt – meglepő módon – aktív türkmén részvétellel, de a kiadáscsökkentés túlnyomó részét a már említett jelentős költségkockázattal járó mélytengeri szakasz kihagyásával oldanák meg, a sekélyebb part menti vizekben vezetve a gázvezetéket. E tervezetnek a hátránya, hogy ukrán felségterületen haladna keresztül egy alig 30-40 kilométeres, de annál fontosabb szakaszon, így az egész Déli Áramlat projekt alapötlete dőlne ezzel dugába. Bár lényegesen kevesebb tranzitdíjat kell fizetni egy ekkora szakaszért, az ellátásbiztonság kockázati faktorát nem sikerülne kiküszöbölni.

Magyarország számára pedig a fent leírtak azt jelentik, hogy vélhetően nem csak a Déli Áramlat Baumgartenbe ívelő második szakasza nem készül el, hanem könnyen megeshet, hogy a következő évtizedekben is Beregdarócon keresztül fogjuk venni az orosz földgázt – azaz tovább csökken az esélye annak, hogy közép-európai gázelosztó központtá váljunk.